Ernest Cline: Ready Player Two

Ez a könyv jó, csak van pár hibája. Ezt azért tartom szükségesnek elöljáróban kijelenteni, hogy senkit ne érjen csalódás.

Ez a könyv azért jó, mert alapban legalább két olvasata van. Az egyik pontosan az, amit pár év sci-fi olvasás után elvárok a műfajtól – jelesül, olyan kérdéseket tegyen fel, amelyre társadalmunknak, jelen fejlettségi szintjén még nincs érdemi válasza. Sőt, ha komorabb hangulatom van, akkor szerintem még a kérdésfeltevésig sem jutottunk el. Szóval Ernest Cline feltesz egy kérdést, illetve kettőt, mert a regény főgonoszához való viszonyunkon kívül megfogalmaz egy másikat, mégpedig az egyre okosabb eszközök és az ember viszonyának problematikáját.

Igazából egyik téma sem tekinthető eredetinek, mindkettőt megírták már páran korábban, viszont szerzőnk van annyira tehetséges, hogy képes valami újat hozzátenni mindegyikhez. Mivel a történetet egyetlen szereplő ismerteti velünk – és ugye ez a sztori az előző szerves folytatása –, nekem nem okozott gondot, hogy sem a világról, sem a technológiáról, sem másról nem kaptam alapos, mindenre kiterjedő leírást. Mert ugyan Parzifal (polgári nevén Wade Watts) az első kötet végén a világ egyik leggazdagabb emberévé vált, de közben megmaradt kockának, fiatal kockának. Akinek érdeklődése azért nem annyira szerteágazó, hogy mindennel törődjön (főként hétköznapi dolgokkal), ezért van, amiről egyáltalán nem beszél. Illetve szerintem bizonyos tények annyira nyilvánvalóak számára, hogy meg sem említi azokat, miközben legújabb kalandját meséli el nekünk. Ez egyesek szerint hiányosság, én azonban nem tekintem annak. A főgonosz cselekedetei mögött pedig, úgy gondolom, felesleges hétköznapi emberi logikát keresni, hiszen itt egészen más gondolkodásmód a meghatározó. Ja, és ha úgy tetszik, egy disztópia hétköznapjait figyelhetjük közvetlen közelről. Mindent figyelembe véve ez egy jó sci-fi, csak túlírt, illetve van benne pár oda nem illő fejezet – ezek ugyanis elsősorban a kockáknak íródtak.

A Ready Player Two másik olvasata ugyanis egyértelműen kockakényeztetés, de mondhatom barokkosan túlburjánzó popkulturális utalásrengetegnek, videó- és szerepjátékok előtti tisztelgésnek. Engem már azzal megnyert magának ez a szál, amikor két főhős arról a küldetésről beszélget, amely során az egyik világban Tarrasque elpusztítása volt a feladat. Illetve amikor a végső összecsapásban előkerül Orcus Pálcája (Wand of Orcus), akkor muszáj volt szünetet tartanom, mert felidéződött bennem a The Throne of Bloodstone című AD&D modul, amiben felbukkan ez a démonherceg (aki eredetileg az alvilág istene volt az etruszkoknál), és persze azok a beszélgetések, amiket anno szerepjáték közben folytattunk. Ezúttal is egy gyűjtögetős küldetést kell teljesítenie a Tökös Ötös életben maradt négy tagjának, csak most nem húsvéti tojásokat, hanem hét kristályszilánkot kell megtalálniuk.

Mivel kifejezetten kedvelem Prince muzsikáját – pár lemeze és filmje megvan itthon eredetiben –, én kifejezetten élveztem a vele kapcsolatos fejezeteket. Sajnos utazás közben nem sikerült a szövegben meghivatkozott számokat elindítanom a teljesebb élmény kedvéért, de nagyon tetszett, ahogyan megálmodta ezt a virtuális valóságot Cline. Az arénabéli csatát szívesen megnéztem volna a helyszínen – miközben bömböl a hangfalakból a Purple rain. Remélem, a tervezett filmváltozatból ezt nem hagyják ki. Az sem lenne rossz, ha valaki venné a fáradtságot, és összeállítaná a zenelistát, hogy melyik oldal olvasása közben milyen számokat KELL hallgatni. Ilyet egyelőre nem találtam, csak egy tracklistet, szóval aki zenére vágyik, katt ide: https://open.spotify.com/playlist/7LdD2vhahXilPmizjlt0kw?si=5309674891c5481b

Persze voltak fejezetek, amelyeknél ugyan értékeltem a beléfektetett rengeteg kutatómunkát, de mivel különösebben sosem érdekelt a popkultúra azon része, ezeknél sajnálatos módon leült a hangulatom, és kacérkodtam a "lapozzunk a következő fejezetre"-gondolattal. Ez főként a filmes fejezeteknél fordult elő – ezt gondolom a regény egyik hibájának, mert aki nem elég fanatikus, annak túl hosszúra nyúlnak ezek a részek, ráadásul én is soknak találtam a nindzsa hercegnő végigjátszásának leírását. Ezt valami írói praktikával biztosan ki lehetett volna küszöbölni, hogy aki nem hardcore-rajongó, az se unatkozzon.

Parzifal emberekhez való viszonyát ellenben maximálisan megértem, pár viselkedésmintájához volt szerencsém bolondos ifjúkoromban. A két kötet között eltelt három év alatt részben agyára ment a jólét és a hatalom, másrészt meg nem talált magának értelmes és ALKOTÓ elfoglaltságot (a szexualitással kapcsolatos polkorrekt véleményét viszont biztosan idézni fogják egy darabig), így kifejezetten előnyére vált az a pofongyűjtemény, amivel a történet során megajándékozzák, és még így sem vagyok teljesen biztos abban, hogy sikerült visszamásznia az első kötet végén elért szintjére, vagyis normális emberré válnia.

A hibák közé sorolom a Tökös Ötös Kettő csapat kihasználatlanságát, úgy érzem Cline kitalált egy ígéretes ötletet, csak a kifejtésére vagy felhasználásra aztán nem jutott elég ideje – nagyon kár érte. De ugyanígy említhetem az első részből átemelt ellenséget, akinek a funkcióját bármely nehézsúlyú gengszter betölthette volna – itt is egy remek ötlet hever kihasználatlanul. Aztán az is igaz, hogy a felgyorsított cselekmény árnyékában nem tudjuk kellően értékelni, helyére tenni Parzifal bizonyos döntéseinek, tetteinek súlyát, következményeit. Azon viszont csodálkoztam, hogy a képregényes utalások teljesen hiányoznak a regényből – pedig manapság, amikor a Marvel és a DC szinte már mindenhol jelen van, nehéz kockát elképzelni comics nélkül.

Mindent figyelembe véve ez a rész nem ér fel az első kötettel, és nem csak azért, mert itt már nem bilincseli le az embert az újdonság varázsa. Viszont kifejezetten szórakoztató, határozottan olvastatja magát, már-már letehetetlen, van miért és kiért izgulnunk, és miközben elmélkedhetünk az emberiség jövőjének várható buktatóiról, élvezhetjük a számolatlanul felbukkanó utalásokat. Aki viszont még nem olvasta az első könyvet, az inkább azzal kezdje, mert ellenkező esetben nem érti majd az utalásokat, és ezen a film ismerete csak részben segít.