Beszámoló: Horváth Attila 50: Madrass, Flop, A Kert – RAM Colosseum, a Magyar Rockhírességek Csarnoka

Horváth Attila, a Madrass, a Flop és A Kert gitárosa, életében másodszor is betöltötte a 25-öt, ennek örömére összehozott valamit, ami gyakorlatilag lehetetlen, s mégis megtörtént. A helyszín végül a Rockmúzeum lett, melynek alapítói közé tartozik, és olyan, mint egy soktermű szentély.

Időrendben visszafelé haladva a legutóbbi zenekara lépett elsőként színpadra. A Madrass némileg a Kormoránra emlékeztet, de kevesebb benne a konkrét népzenei rész, viszont csoda dalaik vannak. Rövid, kb. 7 dalos műsorukban számomra a „Mosolygós” és a „Vihar után” volt a csúcspont, de mind szép volt, és hatott. A várandós Fehér Nóri széken ülve, mégis energikusan énekelte végig a koncertet, s mindnyájukon azt láttam, hogy örülnek ennek az egésznek. Meg is alapozták az ünnepi hangulatot.

Aztán jött a magyar grunge színtér egyik valaha volt legjobbja, a Flop, és okkal mondta az ő részük után Attila, hogy „tisztelet a bátraknak”, mert az ünnepelt barátaiból, ismerőseiből álló közönség egy része pont úgy nem volt erre felkészülve, mint úgy általában a hazai rock szcéna annak idején. Egy ponton belém nyilallt, hogy valaha rég már elgyászoltam a Flopot, ezek után mégis újra hallhatom a „Teaser”-t, a „Welcome Morning”-ot, meg még vagy öt további dalt (ideértve a Pearl Jamtől előkapott „State of Love and Trust”-ot is)… Ebben a közegben nem volt annyira vad a koncert, mint sokszor régen, kis klubokban, de az aranytorkú énekes, Kövi Lóri most is megőrült két hang után, és amúgy is hihetetlen az egész zenekar. Meg már a Madrassnál is voltak megindító pillanatok, összenézések, de itt, pl. a „Saras kezeddel” alatt, ahogy Lóri rátette a kezét a basszusgitáros Siklósi Ricsi homlokára… Nem magyaráznám ezt tovább, legyen elég annyi, hogy örök emlék ez így a számomra. És akkor a záró „Jó lesz”-ről még nem is szóltam…

Ami átvezető volt az utolsó fellépőhöz, minthogy az a Bob Zoltán írta a szövegét, aki A Kert eredeti énekese volt, ám sajnos nagyon fiatalon meghalt. Dömötör Balázs kapcsán nem is tudnék szebb dicséretet mondani, mint hogy méltó utódja. Azt meg nem mondom, mikor volt utoljára A Kert koncert (rebesgetik, hogy tán lesz még), de ez még a Flop után is szürreális és katartikus élmény volt. Pl. mert minden dal, akármilyen régen hallottam is őket utoljára, azonnal visszajött, ott volt, tovább élt bennem is, mióta elhalkult a csapat. Élőben újra hallani olyan csodákat, mint a „Thana-Elios”, a „Lélekvadász”, a „St. Clement harangja”, megrázó élmény volt. Ez a csapat a ’90-es évek közepén bukkant fel, sokkolva mindenkit, aki egy kicsit is fogékony volt az átlagrocknál többre, de mai füllel is azt érzem, hogy döbbenetes, hogy micsoda zenét alkottak Attiláék. Artner Gábor basszer mesélte, hogy egy régi tehetségkutatón azzal sokkolták a közönséget és a zsűrit, hogy játszottak Dead Can Dance-t, Depeche Mode-ot és a „Son of the Morning Star”-t a Danzigtől – de A Kert határai még ezeknél is messzebbre nyúltak.

 

Koncert közben jó pár korábbi társ fellépett velük, ha nem is mindenki. Öröm volt látni Hortobágyi „Horthy” Gábor dobos széles mosolyát, Szuhaj Péter dark rock&rollos gitározását, a „bekéredzkedett” Siklósi Ricsit is, meg mindenkit. Az meg mókás volt, de belefért, hogy Artner uram eltűnt egy időre, így a Madrass-os Hricsó vállalt magára egy nótát, mondván, hát, félig emlékszik.

 

Szóval igen, Isten éltesse Attilát, meg mind a többieket is, és kívánom, hogy láthassuk még őket élőben, s ne csak zártkörű szülinapi bulin!

(Fotók: Uzseka Norbert)