Főkép

Az amerikai álom.

 

Bár az utóbbi időben rengeteget módosult a jelentése, évekkel ezelőtt szinte hipnotizáló erővel bírtak az ígéretek, amelyeket magába foglalt ez kifejezés. Az ígéretek, amelyek hosszú évtizedekig sarkallták tettekre az amerikaiakat és csábították az Államokba az ambiciózus embereket a világ minden tájáról. „Belőled is lehet valaki! Nem kell hozzá más, csak kemény munka, alázatosság, idő és türelem.” Amerika volt az ország, ahol nem kellett megfelelni mások elvárásainak, ahol nem kötött a társadalmi hierarchia, nem számított, milyen családba születtél vagy kit ismersz – egyedül az volt fontos, mennyire vagy hajlandó keményen dolgozni, és hányszor tudsz felállni a kudarcok után.

 

Az amerikai álmot üldözi Jacob Yi (Steven Yeun) is, aki feleségével és két gyerekével érkezik Arkansasba, hogy egy vadregényes vidéken, távol minden civilizációtól létrehozza a saját farmját, és koreai zöldségek termesztésével alapozza meg vállalkozása sikerét. Míg Jacob fáradhatatlanul dolgozik az álom megvalósításán, addig a felesége, Monica (Yeri Han) erősen kételkedik abban, megéri-e meghozni az áldozatokat: egy lakókocsiba költözni a semmi közepén, megfosztani a gyerekeket a normalitástól, sőt, elérhető közelségben lévő orvos híján talán még a szívbeteg kis David (Alan S. Kim) egészségét is kockára tenni… A pénz, a meghozandó áldozatok, az egyre elérhetetlenebbnek tűnő siker folyamatos konfliktusforrás a szülők egyre romló kapcsolatában. Hogy a gyerekek, akik idő és energia híján többnyire szülői segítség nélkül próbálnak boldogulni az új életben, ne legyenek teljesen magukra hagyva, a nagymama (Yuh-Jung Youn) is csatlakozik a családhoz egyenesen Dél-Koreából. A főzni sem tudó, káromkodó, pankrációt néző nagyi azonban legalább annyi bonyodalmat hoz magával, mint amennyire a segítsége megkönnyíti az életet.

 

A dél-korai származású forgatókönyvíró-rendező Lee Isaac Chung a saját gyerekkori tapasztalatait filmesítette meg a Minariban – olvastam magam is, mielőtt beültem a moziba. Volt ez alapján egy halvány elképzelésem arról, hogy a film központi témái között lesz az ázsiai bevándorlóként az amerikai társadalomba való beilleszkedés, amiről azért, valljuk be, meséltek már néhányan. Szerencsére meglepetés ért: ha a kulturális különbségekből adódó konfliktusok meg is jelentek a filmben, azok is inkább a nagymama és az unokái között bontakoztak ki, hiszen a történet kezdetén a Yi család már évek óta Amerikában él, angolul is jól beszélnek. Chung a bevándorlók nehézségeinél (is) jóval univerzálisabb problémákat állított a középpontba, ráadásul mindezt úgy, hogy egy-egy szerethető karakterhez kötötte őket, amivel remek dinamikát alakított ki a történetben.

 

Jacob számára a saját értéke a farm sikerével, avagy bukásával egyenlő; Monicának az anyagi és érzelmi kiszámíthatóság, a másokhoz való kapcsolódás a fontos, akár azon az áron is, hogy talán soha nem lép feljebb a társadalmi ranglétrán. A nagymama a maga módján igyekszik praktikus módon is segíteni a családnak, de a legtöbbet mégis életvidám, optimista hozzáállásával ad, amely nem hagyja, hogy kizökkentsék olyan apró bosszúságok, mint hogy nem folyik a csapból a víz. Ő az egyik fő humorforrása is a filmnek, a jólelkű, de roppant furcsa, mélyen vallásos Paul (Will Patton) mellett, aki a farmon dolgozik kisegítőként, de alkalomadtán mindent félbehagyva nekiáll Istent imádni vagy ördögöt űzni.

 

Márpedig a humorra és a szerethető karakterekre szüksége van a filmnek, a cselekmény ugyanis – legyenek bármilyen érdekesek a problémák, amiket körüljár – meglehetősen kiszámíthatóra sikerült. Ezzel együtt a Minari kellemes élményt nyújt, a látványvilága a természeti képekkel és a vissza-visszatérő zenei motívumokkal kifejezetten különleges hangulatot kölcsönöz a filmnek, Alan S. Kim pedig az egyik legaranyosabb gyerekszínész, akit az utóbbi időben láttam, és az immár Oscar-díjas Yuh-Jung Younnal közös jeleneteit kár lenne kihagyni.