Főkép

Ha van bármi, ami a pandémia hosszú hónapjaiban a korábbinál is határozottabban tudatosodott bennem, az a fizikai jelenlét pótolhatatlansága, és különösen igaz ez a koncertekre. Számtalan érv szól a művészek környezetterhelő utaztatása ellen, azt a megismételhetetlenséget, különleges esetekben egyenesen kegyelmi állapotot azonban, amit az előadók és a közönség egymásra hangolódása hozhat létre, semmi, tényleg az égvilágon semmi sem válthatja ki, és ugyan kényszerből néztem online közvetítéseket, a rögtöni reakciók, a taps, az ováció vagy őrjöngés teljes hiánya kellemetlenül sutává tette az egészet akár a komolyabb műfajok, akár a rock vagy a pop esetében. Ezért aki csak teheti, nézze meg élőben kedvenceit, mert elképzelhető, hogy ha kihagyja az épp kínálkozó lehetőséget, később már soha nem láthatja őket.

 

Elīna Garančát például már kétszer is láthattam volna fellépni, de valahogy mindig akadt valami fontosabb. Most viszont végre személyesen is megtapasztalhattam, miért tartják őt a világ jelenlegi talán legkiválóbb mezzoszopránjának. Ráadásul nem egyszerűen csak egy „szokványos” koncerten tehettem meg ezt, hanem legismertebb, sokak szerint ikonikus szerepében, Bizet Carmenjeként kaphattam ízelítőt rendkívüli tehetségéből. (Megjegyzem, először régizenei előadások felvételein láttam, hallottam őt, és örültem volna, ha inkább ebben az irányban haladva folytatja karrierjét, ugyanakkor egy operaénekesnőnek nyilván az minden álma, hogy a regiszterének megfelelő minél több jelentős szerepben színpadra léphessen, ehhez pedig az a jóval szűkebb réteget megszólító közeg nyilvánvalóan nem lett volna alkalmas.)

 

A nyitány után azonnal meg is kaptam azt, amire vágytam. Garanča – jobb szó híján – valóban brillírozott a „L’amour est un oiseau rebelle” című híres áriában. Nem csupán a hangjával tett meg, amit csak akart, hanem a gesztusaival és a mimikájával is erősítette a szavakat, hiába nem tényleges vagy akár koncertszerű operaelőadást láttunk, csupán áriaegyveleget. Ebben elsőrangú partnernek bizonyult Jonathan Tetelman is, aki szintén nem kizárólag a hangjával, hanem eltalált, visszafogottan színpadias, ám sosem rossz értelemben véve teátrális mozdulataival is sokat hozzáadott az élményhez.

 

A többi énekes döntően a szünet utáni darabokban érvényesült, noha Verdi Luisa Millerének nyitánya és a Puccini Bohéméletéből kiemelt két áriát követően nekem egy kissé népszerűséghajhásznak hatott a műsor. Rossinit kifejezetten kedvelem, A sevillai borbélyt hasonlóképp szívesen hallgatom, Figaro belépője így, kiragadva számomra mégis azok közé az áriák közé tartozik, amelyek koncerten elsődlegesen a kevésbé avatott közönség megtapsoltatására alkalmasak. A daljátékokkal és operettekkel rokonítható zarzuelák részletei azt mindenképp ékesen bizonyították, hogy az előadók a műfajok széles spektrumában otthonosan mozognak, a mediterrán egyvelegnél ugyanakkor már úgy éreztem, hogy a könnyebben befogadható muzsikák, mint az „’O sole mio” azért egészen közel kerülnek már ahhoz a határhoz, amit nem neveznék kifejezetten mély művészetnek, hiába olvastam annak idején – ha jól emlékszem – Molnár Antal tollából az efféle „könnyűzenét” védelmező esszét.

 

Talán feleslegesen fanyalgónak tűnhet, amit a második blokk végéről írtam, összességében mégis mérhetetlenül élveztem az egész hangversenyt. Megkérdőjelezhetetlenül nagyformátumú dívát látni a színpadon valójában kevesek kiváltsága, de a míves zene – igen, még a kétségtelenül hatásvadász „’O sole mio” is gyönyörűen kidolgozott volt – önmagában lélekgyógyító hatású, és erre manapság különösen nagy szükségünk van, de a nem a mostanihoz hasonlóan beteg időkben szintén teljesebbé teszi az életet.

 

Előadók:

Elīna Garanča – mezzoszoprán

Pasztircsák Polina – szoprán

Jonathan Tetelman – tenor

László Boldizsár – tenor

Szegedi Csaba – bariton

Kostas Smoringas – basszbariton

 

a Magyar Állami Operaház Zenekara

Karel Mark Chichon – karmester

 

A hangversenyen elhangzott művek:

Bizet: Carmen

– Prélude

– „L’amlour est un oiseau rebelle” (Habanera – Carmen áriája az I. felvonásból)

– „Parle-moi de ma mère – J’apporte de sa part – Votre mère avec moi – Ma mère, je la vois” (Don José és Micaëla kettőse az I. felvonásból)

– „Près des ramparts de Séville” (Seguidilla – Carmen és Don José kettőse, I. felvonás)

– „Voici l’orde: partez” (Carmen os Zuniga kettőse, I. felvonás)

– „Votre toast, je peux vous le rendre – Toréador, en garde” (Escamillo belépője – Torreádor-dal, II. felvonás)

– „La fleur que u m’avais jetée” (Virágária – Don José áriája, II. felvonás)

– Entr’acte (IV. felvonás)

– „C’est toi! C’est moi” (Carmen és Don José kettőse, IV. felvonás)

 

Verdi: Luisa Miller – nyitány

Puccini: Bohémélet – „Mi chiamano Mimì” (Mimì áriája, I. felvonás)

Puccini: Bohémélet – „O Mimì, tu più non torni” (Rodolfo és Marcello kettőse, IV. felvonás)

Rossini: A sevillai borbély – „Largo al factotum” (Figaro belépője, I. felvonás)

Barbieri: El barberillo de Lavapiés (zarzuela) – Carceleras

Chapí: Las hijas del Zebedo (zarzuela) – előjáték

Chueca: El bateo (zarzuela) – előjáték

Vegyes szerzők – Karel Mark Chichon: Mediterrán egyveleg

– Tosti: Marchiare

– Gastadldon: Musica proibita

– Di Capua: ’O sole mio

– Penella: El gato montés – részlet

– Lara: Granada