Főkép

A Dűne minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fi sorozata, ennek negyedik része A Dűne Istencsászára. Frank Herbert zseniális elegyét alkotta meg a világépítésnek, az emlékezetes szereplőknek, a káprázatos ötleteknek, a szövevényes cselekménynek – s legfőképp a hatalom és az emberi faj hosszú távú működésével kapcsolatos filozofikus kérdések mélyreható boncolgatásának.

 

Aki kézbe veszi a Gabo Kiadó remek új kiadásában megjelenő, de új fordítást kapott regényt, és elolvassa a fülszöveget, máris megtudja, mi történt a sorozat előző, harmadik részében. Illetve igazából nem, mégis nehéz spoilerek nélkül írni – holott míg az első három kötet egy nagyjából lineáris, ámbár számos nézőpontváltást hozó történetet mesélt el, a folytatás több mint háromezer évvel később játszódik. Csakhogy a címszereplő már a harmadik kötetben felbukkant, s még mindig él... Szóval az istencsászár titulus itt nem holmi nagyzoló jelző.

 

Frank Herbert az eddigiekben is olyan léptékekben gondolkozott és szőtte lélegzetelállító történetfolyamát, mely próbára teszi a hétköznapi emberi elmét, ám jelen kötet nem „csupán” az időben ugrik nagyot. Különösen a címszereplő fejtegetéseit, ill. párbeszédeit kell koncentrált figyelemmel olvasni. S bár a legfontosabb gondolati szálak nem változtak – továbbra is a hatalom, a vallás, a tömegek mibenlétén és működésén spekulál a legtöbbet Herbert –, egyre messzebbre visz, úgy, hogy már az első rész is évezredekkel a mi jelenünk utáni, elképzelt jövőben játszódott.

 

Azonban a filozofikus oldal most sem nyomja el az akciót, az izgalmakat, bár nem ez az első alkalom, hogy ezek igazán a regény vége felé állnak össze és robbannak be. Sajátos ízt ad mindennek, hogy a címszereplő elvileg mindentudó, látja az összes múltat, a jelent emberfeletti módon képes értelmezni, és a jövő megannyi útját is jól ismeri (szemben ugye az olvasóval), mégis arra fut ki a történet, hogy egy ilyen lény elpusztítható-e...

 

A Dűnét egyébként már nem is hívják Dűnének, rég azzá a földi paradicsommá vált, amit az első rész egyes szereplői megálmodtak. Az istencsászár fenntartja a békét az egész univerzumban, ám ennek ára van, melyet részben ő fizet meg, részben pedig az emberek milliárdjai. Önmagában ez az elképzelés is rémisztően izgalmas, és hosszas gondolkodásra vagy vitára ad alapot, ám Herbert továbbra is elképesztő ötletekkel képes előállni, úgy a szereplők és a világépítés, mint az emberi ésszel felfoghatatlan léptékű időben játszódó történet terén.

 

S mindeközben persze egyszerre egyre elvontabb és kristályosabb, amit az emberi történelemről, a hatalomról és a többiről leír. Egy ponton túl felmerült ugyan bennem, hogy mintha épp az emberiről, a minden emberben meglévő mikrokozmoszról feledkezne meg a világokat és eónokat átfogó gigászi lépték miatt. Ám a végjáték elmosta ezt a véleményemet, hiszen, bár kimondatlanul, „elemezetlenül”, de pont ez az a tényező, ami mozgásba hozza az eseményeket, és eljuttatja a cselekményt oda, ahol a kötet véget ér.

 

A Dűne-sorozat Frank Herbert által írt részeiből még kettő van hátra. Sajnos előbb halt meg, hogysem teljesen lezárhatta volna. A Dűne Istencsászára, ahogy a szerkesztő remek előszavában megjegyzi, amolyan előkészítő munka, egyben átmenet az első trilógia és a folytatásai között. Mégis, önmagában is olyan letaglózó erejű sci-fi regény, melyet minden, az emberiség sorsáért, jövőjéért aggódó, gondolkodó (és érző) embernek ajánlok a figyelmébe.