Főkép

Hazaáruló. Drogos szajha. Az ENSZ, a Nyugat bábja. Beteg, zavart elméjű ember. Hazudozó. Hiteltelen. 

 

Csak néhány a rágalmak közül, amelyek Jessikka Arót érték az elmúlt években. Csúnya és ostoba szavak, némelyiket nehéz akár komolyan is venni; végeredményben mégis ezek az alaptalan vádak okolhatóak azért, hogy a finn újságíró, életét féltve, menekülni kényszerült a hazájából.

 

Ha ezek csupán szavak, hogyan lehet ilyen súlyos következményük?

 

A Putyin trolljai nem csupán erre a kérdésre ad választ, hanem azt is bemutatja, az orosz állam jobban érti ezt az ok-okozati összefüggést, mint bárki más a világon. Hogyan tegyünk hiteltelenné valakit a szavak erejével? Hogyan keltsünk mély kétségeket az emberekben néhány ellentmondásos vagy akár kitalált információmorzsával? Hogyan sodorjunk veszélybe valakit már azzal, hogy nyilvánosságra hozzuk a tartózkodási helyét? Miképp keltsünk benne, pusztán szavak és a rendelkezésünkre álló információ megfelelő alkalmazásával, rettegést?

 

Ennél többre nincs is szükség: a célpont képtelen lesz szabadulni a hazugságok és féligazságok csapdájából, és a közvélemény ez alapján fogja meg- és akár elítélni.

Aro mindezt a saját bőrén tapasztalta meg, amikor cikksorozatot kezdett írni az orosz állam által működtetett trollfarmokról, amelyek célja, hogy különböző internetes felületeken kétes információkat terjesszenek, és hergeljék az olvasóikat. Kiváló oknyomozó munkája addig rejtett összefüggéseket tett nyilvánvalóvá az információs hadviselést illetően, ám Jessikka is hamar a célpont szerepében találta magát.

 

Nemcsak netes fórumokon, de a hagyományos média bizonyos – általában közvetve a Kremlhöz köthető – csatornáin is támadni kezdték. Miközben igyekezett folytatni a munkáját, a szabadidejében támadóit próbálta leleplezni, feljelentéseket írt, álprofilok sorozatát jelentette a Facebooknak és a Twitternek, általában kevés eredménnyel. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban számára, hogy az őt ért támadások szervezettek és összefüggenek, és hogy az esete egyáltalán nem elszigetelt. Így született meg a könyv ötlete, amely Aro saját, személyes tapasztalatain túl nyolc másik történetet is tartalmaz. Jó hírnevű, elismert újságírók, diplomaták, társadalomtudósok Jessikkáéhoz kísértetiesen hasonló történeteit, amelyekben egy Oroszországról szóló kutatás, publikáció vagy felszólalás indította el a lavinát: mocskolódások és rágalmak özönét a világhálón és azon kívül.

 

Jó néhány hátborzongató elem van ezekben a történetekben. Az csupán az egyik, hogy fizikai erőszakról vagy annak kísérletéről szinte sehol nem esik szó, a következmények mégis súlyosak: a célpontok elvesztik szakmai hitelességüket, munkatársaik és munkaadóik bizalmát, elismeréseket vonnak tőlük vissza; fizikailag is veszélybe kerülnek, tűnjön ez bármekkora ellentmondásnak, és olykor menekülni kényszerülnek hazájukból. Aro remekül érzékelteti nemcsak azt, hogyan működik ez a fajta széles körű pszichológiai hadviselés – széles körű, hiszen a teljes társadalom megvezetése a célja –, hanem azt is, milyen anyagi és logisztikai eszközök szükségesek, és állnak is rendelkezésre, a rendszerszintű megvalósításához.

 

Néhol vannak kisebb magyar vonatkozásai az eseményeknek, de igazán ott kapkodtam a levegőt, ahol csupán ismerősnek tűnt egy-egy részlet. Nem győztem kifotózni az ilyen mondattöredékeket, bekezdéseket, hogy elküldjem az ismerőseimnek: képzelődöm, vagy hasonló folyamatoknak lehettünk szemtanúi az elmúlt években mi is? A legfélelmetesebb élményem a könyv olvasása közben a felismerés volt: az információs hadviselés nem csupán Facebook-trollokból áll, hanem egy olyan komplex rendszer, amelynek része vagyok én is – attól függetlenül, hogy akarom-e, és attól függetlenül, hogy az éppen aktuális hadjárat mögött milyen nemzet vagy hatalom áll. Használom a közösségi oldalakat, és megvan ugyan a magam véleménybuborékja, mégis be-beszivárognak egymásnak ellentmondó hírek, vélemények és információk. Mi a jobb: tudatosan elszigetelődni minden, az enyémmel ellentétes állásponttól, vagy pedig minden lehetséges irányból tájékozódni? Ha az előbbit választom, mennyire lesz torzított a világképem, s ez alapján tudok-e megfelelő döntéseket hozni az életemet, az országomat, a kormányomat illetően? Ha tájékozódni próbálok, honnan tudom, mi az igazság, és nem fogok-e beleőrülni az ellentmondásokba? Ha a homokba dugom a fejem, és nem teszek semmit, vajon el fogom-e hinni egy újságíróról, hogy hazudik és hiteltelen, csak mert épp ezt mondták a rádióban, ami a buszon szólt, amikor felszálltam rá?

 

Ha elhiszem, és csupán annyit teszek, hogy nem olvasom többé a munkáját, megtudom-e valaha, hogy egy trollt vagy egy hiteles embert fosztottam-e meg a közönségétől?

 

A Putyin trolljai nem könnyű olvasmány, és mivel nem vagyok szakértő, nem tudom és nem is akarom megítélni, mennyire alapos a belefektetett kutatómunka (noha a forrásjegyzék önmagában is vastag), vagy hogy esetleg akad-e a kötetben tárgyi tévedés. Legyünk őszinték: mire ezeket a sorokat írom, a könyvben szereplő nevek túlnyomó többségét, a történetek apró részleteit már esélyem sincs felidézni. De azt hiszem, egy kicsit talán jobban értem, hogyan működik a világ, benne pedig az internet, a hatalom, az információ és az emberi hiszékenység; és már ezért is megérte végigolvasni.