Főkép

Azért sem kedvelem a mostani járványhelyzetet, mert nincsenek képregényes rendezvények, és így nem vagyok teljesen képben a megjelenéseket illetően. Tudom, vannak havi listák, meg ott van a kepregenydb.hu, de akkor is más, amikor ott sétál az ember a standok között, és úgy fedezi fel az újdonságokat. Ennek köszönhetően maradt el a tavaly év végén megjelent, sorrendben 21. Usagi-kötet. Persze, ami késik, az nem múlik, azt meg látatlanban tudtam, hogy az aktuális kalandgyűjtemény csak jó lehet. A hosszúra nyúló előszó – amit John Landis filmrendező jegyez – csak megerősített ebben, kivált az utolsó mondatával értek egyet, miszerint: „Szeretem úgy, ahogy van!”

 

A Hegyek Anyja annyiban tér el a sorozatot alkotó részek többségétől, hogy nem különálló és ennek köszönhetően rövid sztorikat tartalmaz, hanem egyetlen hosszú történetet, aminek a főszereplője nem kizárólag hosszúfülű barátunk, hanem felbukkannak az oldalán korábban megismert – és általam kedvelt – alakok.

 

Szememben a sorozat legfőbb erénye, hogy mentes marad a tápolástól, nincsenek benne egyre nagyobb kihívást jelentő ellenfelek, szörnyek, és Usagi sem válik a nindzsafilmekből ismerős legyőzhetetlen szuperhőssé. Az egymást követő kalandok ugyan lazán kapcsolódnak egymáshoz, és ebből összeáll egy harcos útjának krónikája, de a hangsúly elsődlegesen nem a fegyverforgatáson, hanem inkább Usagi életének alakulásán van. Még fejlődésregénynek sem mondanám, mert ugyan vitathatatlanul hatással vannak rá az átéltek és látottak, de végig megmarad az a szilárd erkölcsi alap – nevezzük busidónak –, ami segít számára a helyes döntések meghozatalában.

 

Ebben a kötetben sincs ez másként, hiszen az intró után egy kétbalkezes vadászt követünk az erdőben, aki számunkra semmit sem jelentő felfedezést tesz: talál egy bokrot az erdőben. Hogy ez miért ekkora esemény, arról csak jóval később értesülünk, de addig egy igazi japán sztoriban találjuk magunkat, amiben rajtunk kívül még az Usagi-Tomoe-Motokazu trió játszik meghatározó szerepet. Picit meglepő módon rajtuk kívül a főgonosz hölgy az, aki magához vonzza a tekintetet, neki legalább olyan szilárd elvei vannak, mint kedvenc roninunknak, csak éppen az értékrend másik oldaláról szemléli a világot.

 

Mindezeken túl megemelem képzeletbeli kalapomat Sakai előtt, mert végre foglalkozik Tomoe múltjával, és jelenlegi helyzetével klánjában, ami nőként egyáltalán nem egyszerű. Hiába vannak páran, akik elismerik és értékelik tetteit, tudását, ebben a férfiak uralta környezetben minden napért meg kell küzdenie.

 

Úgy sejtem, ezzel még nincs vége a személye körüli kavarásnak, és cseppet sem lennék meglepve, ha legközelebb ismét vele találkoznánk, amint Usagi oldalán harcol. Arra sajnos nem sok esélyt látok, hogy a kettejük között meglévő vonzalom kiteljesedhetne, ahhoz ez a sorozat túl japános.

 

De erre csak azt tudom mondani, amit már Landis megfogalmazott előttem: „Szeretem úgy, ahogy van!”