Főkép

Nalthis világának vallásaiban különös fontosságot kapnak a színek. Idris királyságában Szernyét, a Színek Istenét tisztelik – ám az emberek az alázatosságot tartják szem előtt, kerülik a hivalkodás minden formáját, így a színeket is. Ezzel szemben Hallandrenben minden a színekről szól: rikító ruhák, elképesztő díszítések, látványos megoldások uralják még a közemberek életét is, nemhogy az Istenek Udvarát. Hallandrenben ugyanis isteneknek tartják a Visszatérőket, azokat az embereket, akik rendkívül inspirálóan, valamilyen nagy erényről tanúbizonyságot téve haltak meg, hogy aztán újjáéledjenek – a kéttucatnyi istenség fölött az istenkirály uralkodik, aki minden élőnél több biokromatikus lélegzettel rendelkezik.

 

Nalthison a mágiában is megjelennek a színek: a lélegzet segítségével egyszerű tárgyakból, ruhákból és vásznakból el lehet vonni a színeket, ami a használójának különös hatalmat tud biztosítani. Rá lehet bírni a tárgyakat, hogy egyszerűbb tevékenységeket csináljanak, sőt, halott lényekbe töltve akár élőholtakat is létre lehet hozni. Nem csoda, hogy a gazdagok hatalmas összegeket hajlandóak fizetni más lélegzetéért – minél többet „gyűjt össze” valaki, annál lenyűgözőbb dolgokra lehet képes, akár még a halált is elkerülheti. Bár az alázatos idrisiek csak ellenszenvet éreznek a pogányként számon tartott Hallandren feltűnő, élénk birodalma iránt, mégis sajátos történelmi kapcsolat van a két királyság között, amióta pár száz évvel korábban egy pusztító háború után kettészakadtak. Ráadásul a háború újra kitörni látszik, hacsak az idrisiek nem adják oda a hercegnőjüket, hogy az istenkirály felesége legyen... ám talán még ez sem lesz elég.

 

Színeken alapuló, biokromatikus mágia, egymásnak feszülő birodalmak és rengeteg rejtély – Brandon Sanderson legújabb magyarul megjelent regénye annyi mindent tartogat, hogy hirtelen nehéz is elhinni, elég lesz erre „mindössze” nyolcszáz oldal. Mi történt a két birodalmat elválasztó háborúban? Vajon tényleg istenek a Visszatérők? Mire képes az istenkirály? És még lehetne sorolni... de azt hiszem, ez rutinos Sanderson-olvasóknak nem lesz meglepetés. A szerző a tőle megszokott minőségben és világépítő lelkesedéssel vet fel kérdéseket, vázol fel pár mondatban mágiahasználatot és történelmet, hogy utána az egész könyvön keresztül találgathassuk a pontos részleteket. Pont annyira kreatív és izgalmas, mint korábban, ráadásul ezúttal önálló regényről van szó, így attól sem kell félnünk, hogy majd csak a sorozat végén kapunk választ minden kérdésünkre (egyébként emiatt annak sem kell aggódnia, aki ezzel kezdene bele a Sanderson-életműbe: jó bekapcsolódási lehetőség is lehet).

 

Ami miatt mégis igazán más lesz, mint amit eddig megszokhattunk, azok a szereplők. Vivenna, aki egész életében arra készült, hogy az istenkirály felesége lesz; Siri, akit felkészítés nélkül, ártatlanul dobnak be egy olyan helyzetbe, amelyből nem lehet jól kijönni; Vakmerő Fénydal, a Visszatérő, aki nem hiszi el magáról, hogy isten, ellenben a tökélyre próbálja fejleszteni a henyélés és haszontalanság művészetét; no meg a titokzatos Vasher, akiről messziről látszik, hogy nem csak a gondolkodó kardját rejtegeti. Főleg az első három központi alak első ránézésre klasszikus sandersoni hős is lehetne: önmagukban rejtett mélységet és kitartást találó, talpraesett, „hősi” jellemek, akiken tényleg egy világ sorsa múlik. Azonban ahogy haladunk előre a történetben, lassan formálódni kezd, hogy naivitásuk és hozzá nem értésük alatt talán... tényleg nem rejlik semmi.

 

Nagyon izgalmas ez a kettősség, ami valahol minden karakterben benne van – elég sok high/epic fantasy olvasása után már kezdjük megszokni, hogy milyen stílusú figura milyen végjátékra számíthat, de ezúttal nagyon mellé tudunk lőni. Mi rejlik Fénydal hanyag és nemtörődöm természete mögött? Sirit vajon hányszor verik át, amikor konok és mindent jobban tudó személyiségével megérkezik az Istenek Udvarába, ahol a politikai intrikákat már évszázadok óta űzik? Tényleg jó ötlet Vivennának belefolynia a két birodalom közti háborúba anélkül, hogy valódi tapasztalata vagy tudása lenne?

 

Sanderson válaszai jóval érdekesebbek, mint amire számítanánk, és mivel ezúttal is nagyban épít a fordulatokra, ezért a történethez is sokkal több feszültséget adnak, mint arra az első oldalak után gondoltunk volna. Rá is fér, ugyanis, úgy érzem, kivételesen túl hosszúra nyúlt a cselekmény: persze Sandersonnál mindig fel lehetett hozni a túlírtságot, de most én is érvényesnek érzem. A főbb események lényegében kétszáz oldal alatt történnek, előtte nagyon hosszan kizárólag a felvezetéseket olvassuk, ráadásul sokszor úgy tűnt, mintha egyes fejezetek vagy események nem igazán adtak volna hozzá a nagy egészhez – és ami történik, az sem nagyon lep meg minket, ha nem ez az első Sanderson-regény, amit a kezünkbe veszünk. Persze meg nem unjuk, legalábbis szerintem Sandersonnál nehéz unatkozni, de a regény első kétharmadán most nem tudunk olyan gyorsan végigszaladni.

 

Furcsa élmény 2021-ben olvasni ezt az eredetileg régebben megjelent kötetet. Sanderson anno az első Ködszerzet-trilógia után írta, és ahhoz – vagy éppen az Elantrishoz – hasonlóan nem érzem még teljesen kiforrottnak; biztos vagyok abban, hogy most máshogy írta volna meg. Ugyanakkor – miután most sem tudtam megállni, hogy elmerüljek a Kozmerum spoilereiben – értem, hogy miért most, a Viharfény krónika következő része (Eskühozó) előtt volt érdemes megjelentetni. Az biztos, hogy minden „rutinszerűsége” ellenére egy újabb fantáziadús és ötletekkel teli világot ismerhettünk meg, akárcsak Sanderson legjobb regényeiben, arról nem is beszélve, hogy a szereplőgárda talán a szokottnál is különlegesebben alakult. Ráadásul tényleg csak egy kötet! Bár persze Sanderson ehhez is tervez folytatást...