Terry Pratchett: Bűbájos bajok
Írta: Galgóczi Tamás | 2021. 04. 18.
Azt ugye már az Iron Maiden klasszikussá nemesedett lemeze, a Seventh Son of a Seventh Son óta tudjuk, hogy ha egy hetedik gyereknek hét fia születik, akkor a hetedik különleges képességekkel lesz megáldva. Mi több, a Szombat 14: Itt a világvége című horrorparódia azt is világossá tette még azok számára is, akik egyébként marhára nem kíváncsiak az ilyesmire, hogy mindent lehet fokozni – és mivel az univerzum ritkán hagyja ki a lehetőségeket, elkerülhetetlenül eljutottunk a nyolcadik fiú nyolcadik gyerekéig.
Emlékeim szerint most olvasom harmadszorra ezt a könyvet (az első alkalomra 1999-ben, az első magyar megjelenéskor került sor), és azt kell mondjam, semmit sem kopott az elmúlt évtizedek alatt, ugyanolyan szellemes, kacagtató még mindig. Pár „apró” változás azért történt menet közben, most például Farkas Veronika új fordításában került a kezembe, és be kell ismerjem, nekem ez jobban tetszik, mint az előző. Ugyan az eredeti angol szöveget nem olvastam, és talán meghagytam volna a Foldott Dob pultoslányának korábbi történetkezdését („Hol volt, hol nem volt…”), de összességében a mostanira szavazok.
A történet a szerzőre jellemző módon egyszerre vicces, parodisztikus és izgalmas, tele olyan karakterekkel, akiknek létrejötte egy kulturális kikacsintásnak köszönhető (gondolok itt Conan, akarom mondani Cohen lányára, Coninára, vagy Krözótusra és Nijelre). Mellettük az egyik főszereplő, Széltoló valahogy kevésbé hatásos figura, és bár ez már a harmadik könyv, amiben felbukkan, személy szerint sosem tudtam igazán megkedvelni. Ő az a tipikus szerencsétlen, akivel mindig minden baj megtörténik, és pusztán a véletlenek meggondolatlan összjátékának köszönhetően mindent túlél, dacára csekély értelmi képességének és az ehhez mérhető varázstudásának.
„– Úgy értem – felelte Ipszilor keserűen –, hogy mi van ebben a világban, ami miatt megéri élni?
A Halál elgondolkodott.
MACSKÁK, válaszolta végül. A MACSKÁK ARANYOSAK.
– Légy átkozott!
NYITOTT KAPUN DÖRÖMBÖLSZ, felelte a Halál szenvtelenül.”
Tetszik ahogyan Pratchett maga mögött hagyja Ankh-Morpork városát, és elvezet bennünket az arab mesék ihlette Kleccs hangulatos vidékére. Olvasás közben végig úgy éreztem, a szerző alaposan kifigurázza, parodizálja, gúnyolja az emberiséget, minden lehetséges módon kikezdve az előítéleteket és úgy általában mindent, ami az eszébe jut, márpedig neki nagyjából minden az eszébe jut. Valaki azt írta, hogy „Pratchett nem az embereket, hanem az előítéleteket gúnyolja” – és ezzel teljes mértékben egyetértek, mert sértő kijelentést nem, csak szórakoztató dolgokat találtam Josh Kirby borítója mögött.
„És hova lennének az emberek szerelem nélkül?
KIHALNÁNAK, válaszolta a Halál.”
Ugyan a könyv alapvetően a varázslókról és a mágiáról, illetve az ahhoz hasonlítható bűbájról szól, nekem mégis inkább a hatalom utáni vágyról, a sértett egyén bosszújáról, illetve az egymásból elkerülhetetlenül bekövetkező dolgokról mondott egyéni véleményt. Esetleg az eleve elrendelt sorsokról, arról, mennyire nehéz kitörni ezekből (Conina és a fodrászat), s nem utolsósorban a szülők elképzeléseinek az utódokra való ráerőltetéséről.
Számomra nem ez a legjobb Korongvilág-regény, mert Pratchett írt ennél sokkal jobbakat, ráadásul a megszokottnál kevesebb az utalás (vagy csak nem vettem észre őket) egyéb irodalmi művekre (vagy más írott anyagra). Viszont a humora, a nyelvezete, a karakterek – egyszóval az „igazi” Korongvilág-hangulat miatt vétek kihagyni, ott a helye a kötelező olvasmányok között.