Az ötödik pecsét

A film után csendbe öltözött a szívem; olyan őszinte, csodálattal teli csendbe, amelynek hatására legszívesebben fejet hajtottam volna mindenki előtt, akinek része volt az alkotásban – tiszteletem jeléül. A film alapjául szolgáló kiváló Sánta Ferenc-regény, Fábri Zoltán forgatókönyve és rendezése, a végtelenül hiteles színészi játék és a mély erkölcsi kérdések mind-mind élővé, lebilincselővé és a mai kor embere számára is aktuálissá teszik Az ötödik pecsétet.

1944-et írunk, a nyilas hatalomátvétel utáni Budapesten járunk. A film egy egyszerű kocsmai beszélgetéssel veszi kezdetét; a fogadó a fenyegetett környezetben védelmet nyújtó kis szigetnek tűnik, ahol talán az emberek még bízhatnak abban, hogy nem éri őket bántódás, ha őszintén kimondják azt, amit gondolnak. Persze az utca sötétsége és borzalmai ide is beszűrődnek, hiába a biztonságosnak tűnő menedék: a bombák és a rendszer áldozatainak kiáltásai meg-megtörik az alkoholmámoros beszélgetések folytonosságát.

Különböző jellemek és sorsok fonódnak össze a fogadó asztalánál. Jelen van az agyafúrt, opportunista kocsmáros, a cinizmus mögé rejtőző órakészítő mester, a saját hangját igencsak hallatni szerető könyvkereskedő, a mélyen vallásos, lelkiismeretes asztalos, valamint a csapathoz újonnan csatlakozó, a háború nyomát magán viselő fényképész is. Az éjszakai beszélgetések során a mindennapi témáktól nagyon hamar mély erkölcsi kérdések tárgyalásáig jut el a társaság. A történet origója, a fő erkölcsi dilemma pedig nem más, minthogy a saját döntésünkre való emlékezés terhe nélkül vajon melyik sorsot választanánk önmagunknak: a megbánást nem ismerő, másokat kihasználó, gazdag despota vagy a szegény, megnyomorított, de lélekben tiszta rabszolga útját?

A kérdés tükrében bontakozik ki előttünk az asztaltársaság tagjainak sorsa, akiknek nemcsak elméletben kell megválaszolniuk a „feladványt”, de a való életben is döntésre kényszerülnek.

A színészek remekelnek. Személyes kedvencem az Őze Lajos által megformált órás karaktere (akiről szívesen írnék többet, de félek, azzal megfosztanám a leendő nézőt valami fontostól), valamint a hatalom emberét alakító Latinovits Zoltán briliáns monológjai, melyen keresztül az elnyomó rendszerek pszichológiáját tárja elénk.

Beszélhetünk-e bűnről, ha az elkövető kora züllött erkölcse szerint cselekszik? Létezik-e bűn lelkiismeret-furdalás nélkül? Vajon a kisember tettei mennyire hatnak a nagy egészre? Mi történik akkor, ha választanunk kell lelkiismeretünk tisztasága és a saját életünkön túlmutató kötelezettségek teljesítése között?

A történet engem többek között annak fontosságára is tanít, hogy legyünk bátrak újra és újra kérdezni, legfőképpen önmagunktól: mi az, ami helyes, ami jó, ami igaz? De talán még ennél is fontosabb, hogy éljük azt, ami értéket jelent számunkra.

Még nincsenek gyermekeim, de egy ideje már van egy képzeletben vezetett listám azokról a könyvekről és filmekről, amelyeket mindenképpen szeretnék majd megosztani velük, amikor megérnek rá. Sánta Ferenc könyve és Fábri Zoltán filmje is felkerült a listára – igazán előkelő helyre.