Land Of Charon: A Láz

Húsz éve jelent meg a Land Of Charon második albuma, egyben utolsó hivatalosan kiadott anyaga. Akárcsak az első album (Asztrálgép), olyan alkotás volt ez, melyhez fogható sem előtte, sem azóta nem jelent meg a magyar rockszíntéren. A Land Of Charon önálló entitás, egyedi és megismételhetetlen.

 

Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak mestereik, akiktől tanultak. A zene, de általában véve a művészet, egy folyamat, a legtöbb alkotó tanul az elődeitől, reflektál rájuk, követi vagy épp elveti azok alkotásait, magába olvasztja, leszűri az élményt, de jó esetben végül valami sajátot hoz létre. A Charon esetében egyértelműen a The Fields Of The Nephilim nevű dark/gothic rockzenekar volt a legfőbb meghatározó erő. Janeth (Veress János) énekes-gitáros mély hangú éneke és hörgése erősen emlékeztet a Neph énekes Carl McCoyéra, s a zene is hasonlít. Ám már az Örökmécses demón is világossá vált, hogy Janeth és társai számára a Neph a kiindulópont volt, de nem a cél. (A sors különös fintora, hogy A Láz albumot a győri Nephilim Records adta ki.)

 

A Láz szerintem egységesebb képet mutat, mint az Asztrálgép. Nem mintha nem lenne változatos, ám kevésbé szerteágazó.  Az album egészének van valami iszonyatosan mély és átható atmoszférája, ami rátelepszik a hallgatóra, nehezen tud tőle szabadulni. Olyan, mint egy pokoljárás, egy beavatás, mely sötétségen, szenvedésen vezet keresztül, ám ajándékokat is hoz a kitartóknak.

 

Maradva ennél a hasonlatnál, a zene és a szövegek is titokzatosak, nehezen megfejthetők, és számos olyan részlete van az albumnak, melyet a mai napig nem értek az agyammal, de belül annál inkább érzek. Janeth szövegei gyakran elvontak, és nehéz lenne megítélni, hogy az üzenet elrejtése volt a célja, vagy egyszerűen a belső gondolatai-érzései kerültek így megfogalmazásra. Akárhogy is, a sokszor éterien szép, de mindvégig éjsötét és félelmetes zene tökéletes egységet alkot a verssorokkal, és ha tudatosan nem is mindig érthető, mélyebb szinteken bizonyosan hat. Van, akit ez el is riaszt tőle, ahogy az élet és halál nagy kérdéseivel sem szívesen néz szembe mindenki. De mint mondtam, ez az utazás, ha veszélyekkel és fájdalmakkal terhes is, páratlan élményeket, tapasztalásokat is ad.

 

Az album egy kántálós, félelmetes intróval (Üzenet) kezdődik, melyben Aleister Crowley-t hallhatjuk. A 20. század első felében ténykedett okkultista mágus beláthatatlan hatással volt a nyugati kultúrára, és csúf leegyszerűsítés lenne annyival elintézni őt, hogy sátánista. Janeth és a Charon sem volt az – ez a zenekar, ill. ez az ember sokkal inkább a válaszokat keresőket képviselte. Azokat, akik tudják, érzik, talán meg is tapasztalták, hogy az élet, a valóság sokkal több, mélyebb-félelmetesebb és magasabb-tündökletesebb, mint a hétköznapi élet, s nem is tudnak már „csak úgy” létezni benne. Janeth-et, ez meggyőződésem, olyan belső tűz (Láz!) fűtötte, mely alól nem volt kibúvó, melyre nem volt evilági gyógyír. A művészek láza ez, akik nem nyughatnak, míg a bennük égő tudást, alkotást, kérdéseket és válaszokat ki nem adják, meg nem járják. Sokakat elpusztított már ez, és sajnos Janeth is közéjük tartozik. Ez a páratlanul tehetséges, mennyet-poklot megjárt, démoni hangú és vásott mosolyú ember 2015-ben meghalt. Ezek után különösen hátborzongató a zenéit hallgatni

 

Hiszen az intrót követő „A Láz” első szavai ezek: „Meg fogok halni”… Janeth tudta, mi történik vele, de azt hiszem, azt is elfogadta, hogy ez az ő útja: zenélni, alkotni, akkor is, ha senki nem veszi észre, ha belepusztul is… Vibráló, félelmetes, belső tűzben égő dal ez, mely mutatja azt a sokak számára zavarba ejtő kettősséget is, mely a Janeth-félék sajátja: szembeszáll a sorssal, a végzettel, Istennel, legyen bármi (vagy épp semmi), ami az életünket irányítja (s az ilyesmit szokás szentségtörésként is értelmezni), miközben ugyanúgy szenved, mint bárki, legyen bár Jézus a kereszten, vagy egy utolsó senki emberfia. Iszonyatos, megrázó felismerések mozgatják ezt a zenét, de a vágy is, hogy többé váljon, megismerjen, megértsen.

 

 

A „Napharag”-ot a Janeth és Énekes Ferenc wave-es, áradó gitárjai és a ritmusszekció (Holly Balázs basszusgitáros és Farkas „Castro” János dobos) szinte vad, felfokozott, tüzes játéka közti feszültség határozza meg. Egy ponton szinte sámáni ének tör elő Janeth torkából, s itt érti meg az ember, hogy ez az album gyógyír is, nem csupán Láz, ám ahhoz végig kell rajta menni, hagyni, hogy átégessen, s aztán pihenni…

 

„Szent haragom bosszúra éhes, hiszek a szépségben benned és a végletekben

S felnyílik szemem ebben a sötét veremben

S felnyílik szemem a csillagokba vagyok szerelmes”

 

A legjobbkor érkezik hát a szöveg nélküli, mégis beszédes című „A Szomorú Múzsa Fogságában”, melyben Castro azért odapakol némi tüzes ritmust. Aztán újabb, szinte doom metalos mélységekbe hatolunk a „Fájdalomkényszer” dalban. Janeth mély hangú szavalása a legkomorabb Hobóra emlékeztet, de éppúgy van itt Twin Peaks-filmzenét idéző elborultság, mint olyan felemelő téma, amiről a Pink Floyd jut eszembe.

 

 

Hatodikként, csilingelve érkezik az album „slágere”, a „Fehér Angyal”, „Ha a földre száll mit lát egy fehér angyal / Itt a szabadokat sosem szerették”. Máig kiráz tőle a hideg, ha hallom, iszonyatos erő és csodálatos szépség s varázs van benne, de olyan tapasztalatok is, amiket már én is félnék megélni. Meglehet, ezt a dalt érdemes elsőként meghallgatni az albumról, dallamai, magával ragadó témái okán.

 

Az „Állat – Szakadék – Szerelem” mintha élet s halál mezsgyéjén járna, avagy bármely határon, mikor minőségi, lényegi változás történik. Ennek megfelelően wave-es és titokzatos. A 8:42 hosszával az album leghosszabbjának számító „Szállj Kék Madár” megint csak gyönyörű, s mellé fűszeres és csaknem pszichedelikus, hogy képtelenség ellenállni sajátos varázsának. Újabb dal, melyre a Nephilim is büszke lenne. Sok olyan része van ennek az albumnak, amikor csak árad a zene, de végig-végig hangsúlyos, fontos minden egyes hang: „De ha átölel a fény fehérebb leszek mint az isten / Reményét vonszoló kék madár”…

 

Az albumot „Az Árnyék” zárja, kissé kilógva róla. Ezt már az Örökmécses demóra is felvették, a volt Bonanza Banzai-énekes Ákos szinte instrumentális dalának (Félek magamtól) az átirata. Vagy inkább egy abból kiinduló Charon-szerzeménnyé átírt valami, mely egyben akkora dark/gót rock/metal sláger, hogy még az F.O. System is megirigyelhetné. S bár jóval könnyebben befogadható, mint A Láz többi része, amit mond, az ugyanolyan súlyos. A „...tőlem félj És ne saját magadtól...” lehetne akár maga a Sátán is, pláne ahogy Janeth hörgi, ám valójában a mindenkiben ott élő Árnyék az…

 

 

A Láz, meg az egész Charon-életmű azon zenei alkotások közé tartozik, melyek csak érnek az eltelő idővel. Ez a hallgatóra vonatkoztatva különösen igaz – biztosan másként fogod értékelni 5-10-20 év további tapasztalatával, megélt életével a hátad mögött. Érdemes is néha visszatérni hozzá, még akkor is, ha úgy jársz vele, mint én, hogy valahányszor előkerül, úgy beleeszi magát a fejembe, hogy sokszor aludni sem tudok a dallamaitól. De végül is nem az eszem, inkább a szellemem és lelkem az, ami egyre többet ért belőle. Gyászolom Janeth-et, azt, hogy nem élhetett tovább, hogy továbbjusson útján (segítve bennünket, a hallgatóit is ezzel a magunkén!), de míg élek, hálás leszek neki és társainak, hogy le- és felhozta nekünk ezeket a dalokat.

 

A zenekar tagjai:

Veress János – ének, gitár

Énekes Ferenc – gitár

Holly Balázs – basszusgitár

Farkas János – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Üzenet
2. Láz
3. Napharag
4. A Szomorú Múzsa Fogságában
5. Fájdalomkényszer
6. Fehér Angyal
7. Állat-Szakadék-Szerelem
8. Szállj Kék Madár
9. Az Árnyék