Az utolsó rítus

Talán nem túlzás azt állítanom, hogy legtöbbünk életének egy bizonyos szakaszában kacsintgat a túlvilág misztikuma felé. Nem kell Gyurcsok Józsefi – aki mágikus másolásvédelemmel látta el magnókazettáit – mélységekbe süllyednünk, hogy önjelölt spiritisztává váljunk, a spiritizmus tudtommal úgyis elveti az anyagi javak hajszolását. Én például, akinél az ismeretlen kapuján kopogtatós időszak az általános időszak alsó osztályaira tehető, mindössze a gangon focizást próbáltam feldobni némi izgalommal, mivel a labdakergetésben nem bizonyultam túlzottan tehetségesnek. Nos, szellemidézésben sem futottam be óriási karriert, de ez legyen a legnagyobb gondom az életben.

Az utolsó rítus szereplői ránézésre az érettségit is maguk mögött tudják, mégsem jöttek még rá, hogy ismeretlen hatalmakkal nem ildomos kikezdeni. A pandémia kellős közepén Zoomon gyűlnek össze egy ártatlannak induló szeánszra, ám egyikük tiszteletlenül bánik a másik oldalról kapargászó entitássereglettel, aminek beláthatatlan következményei lesznek.

Kezdjük a negatívumokkal. A film tartalomszolgáltatójának, a Vimeónak az opciókínálata meglehetősen kezdetleges. Először is a relevanciáját tekintve pongyolán összedobott segítségoldalra támaszkodva sem tudtam aktiválni a sajtós belépőkódomat, így, mint minden rendes érdeklődő, leszurkoltam két dollárt a bérlésért. Végül is, hogy egy új szólásmondást gyártsak, aki ingyenebédet fogyaszt, ne ajánlgassa a konyhát, fizető vendégként viszont már teljes joggal rovom fel, hogy az eredeti, angol hangsáv kukázását nehezen tolerálhatónak tartom még úgy is, hogy a szinkron amúgy egészen élvezhetőre sikerült. És ha már magyarítás, akkor a címválasztást is felemásnak tartom: az eredeti Host egyszerre jelent vendéglátót és a (videó)hívás kezdeményezőjét, Az utolsó rítus pedig amellett, hogy meglehetősen sematikus, a spoilerezés határát is súrolja. Preferenciám a Démoni hívás lett volna, ha valakit érdekel.

Szerencsére ezzel végére is értem a sirámaimnak, ugyanis Rob Savage (vajon művésznév?) rendezése a talán nem jogtalanul feltételezett mikroköltségvetést kreatív ötletekkel és a gagyiság csapdáját ügyesen elkerülő kivitelezéssel ellensúlyozza. Az utolsó rítus mindössze ötvenhat perc hosszú, amit egy ingyenes Zoom-hívás negyvenperces keretének feleltet meg, és ennyi játékidő – jó értelemben véve – pont elég belőle. Az izoláltság miatti tehetetlenség érzése kellemesen megágyaz az eseményeknek, én pedig megtettem magamnak azt a szívességet, hogy éjjel, a monitorom előtt fülhallgatóban „csatlakoztam” a beszélgetéshez – szerintem a készítők ideális eseti elképzelése is ez lehetett. A Covid-járvány közben lakásaikban rekedt szereplőket javarészt egyszerre látjuk a képernyőn, de a figyelmünk pont oda fókuszál, ahol szükség van rá. Amikor pedig mégsem, érdemes felfedezni azokat a démoni mesterkedéseket a háttérben, amelyek fölött a szeánsz résztvevői növekvő pánikjukban átsiklanak.

Hogy időszerűsége mellett használ-e unalomig elkoptatott sablonokat Az utolsó rítus? Használ. Én vagyok-e a „found footage” kategória legnagyobb ismerője? Aligha, a Blair Witch Projecten kívül egy kezemen meg tudom számolni, hány képviselőjét láttam e kategóriának. Mégis úgy gondolom, hogy Rob Savage érdekes színfoltot tett hozzá a mezőnyhöz, amiért megérdemli a figyelmet és az elismerést. Személyes adalékként pedig még annyit, hogy miután hajnalban befeküdtem az ágyba, a délután kapott első körös koronavírus elleni oltásnak köszönhetően végigvacogtam az éjszakát: test és lélek esetemben így került szinkronba ebben az ismert dimenzióban, az esetleges többit meg hagyjuk inkább békén.