Főkép

Bizonyára sokan látták az azonos című filmet – én azonban azt mondom, érdemes elolvasni a mű eredetijét, méghozzá David Safier Happy Family – Szörnyen boldog család című könyvét is.

 

Emma egy kis könyvesboltot vezet, ami gyakorlatilag a csőd szélén áll. Lányával, a tinédzser Fee-vel szinte állandóan veszekednek, semmiben sem tudnak közös nevezőre jutni a hétköznapokban. Fia, Max nagyon gátlásos, visszahúzódó, aki állandóan olvas, ami nem lenne baj, ha ezt nem arra használná, hogy a való élet elől meneküljön a könyvek világába. Férje, Frank pedig folyton fáradt, már rég maga alá gyűrte a munkahelyi stressz.

 

Mindezek miatt Emma úgy látja, hogy nem olyan a családja és az élete, mint amilyet elképzelt magának – úgy érzi, feláldozta a kecsegtetőnek ígérkező karrierjét anno a családjáért. Elkeseredése akkor fogalmazódik meg benne igazán, amikor hajdani kolléganője, sikereivel dicsekedve, ismét felbukkan Emma életében: a volt kolléganő meghívja Emmát a családjával együtt egy bizonyos Stephanie Meyer könyvbemutatójára, azonban Emma valamit félreért a meghívás részleteit illetően, ezáltal a család szemszögéből az est pocsékul sikerül. Ráadásul hazafelé tartva Emma majdnem elgázol a kocsijával egy koldusasszonyt, ez pedig elindítja az elképzelhetetlen „kalandot” a család életében. Ugyanis az öregasszony megátkozza őket, így mindenki az általa viselt jelmezben ragad. Emma vámpírrá válik, Frankből Frankenstein, Maxből vérfarkas, Fee-ből pedig múmia lesz egy másodperc alatt.

 

Hihetetlen, megpróbáltatásokkal és mókás jelenetekkel teli, vicces és ugyanakkor vérfagyasztó időszak vár rájuk. Minden erejüket, bátorságukat, leleményességüket, képzelőerejüket össze kell szedniük, ha ki akarnak kecmeregni a szörnyű helyzetből. Na és persze össze kell fogniuk, és egyesíteni a családtagok képességeit és erejét, mert csakis így sikerülhet emberekké visszaváltozniuk. Közben persze sok mindent megtudnak egymásról, a világról és saját magukról. Valóban vissza akarnak változni emberré? És ha igen, miért, amikor szörnyekként halhatatlanok?

 

„Halhatatlan? Próbáltam megragadni ezt a gondolatot, de nem tudtam magam elé képzelni: az örökkévalóságig kell a Földön vándorolnom? Ezen nem csak a nyugdíjkassza fog kiakadni. És különben is: hogyan tudnék elviselni egy örökké tartó életet, ha még a normál életemben sem tudtam elérni, hogy legalább egypár napra boldog legyek?”

 

Vajon miért érzi úgy Emma, hogy emberi életében nem volt boldog, és miért gondolja azt, hogy családja boldogtalan és széthullóban van? Nyilvánvaló, hogy a képtelen helyzetet olvasva mi is elgondolkodunk a saját életünkön, családunkon. Mikor nevezhető a család boldognak? Mi magunk mikor és mitől érezhetjük magunkat boldognak egyénként és családtagként? Hogyan éljük meg a családunkban betöltött szerepünket, és hogyan, milyennek látjuk a családtagjainkat? Amennyiben mi kerülnénk a David Safier képzelete által kreált szituációba, mi vissza akarnánk változni halandó emberré a halhatatlan állapotból? Akarnánk-e örökké élni, ha lenne erre lehetőségünk, és ha igen, akkor vajon milyen feltételek teljesülése esetén éreznénk igazán jól magunkat az örök életben? Úgyhogy bármennyire elképzelhetetlen és meseszerű, varázslattal és valósággal teli is ez a történet, mégiscsak sok elgondolkodtató kérdést generálhat az olvasóban.

 

Viszont David Safier annyi humort vitt a lehetetlen szituációkba, amennyi belefért; bizonyos részeknél hangosan felnevettem. Emma végtelenül szimpatikussá vált számomra azzal, hogy a kezdetben a családtagjai ellen irányuló állandó kritikája (amely azonban soha nem volt rossz szándékú kritika, de mégis úgy sikerült előadnia azt, hogy családtagjai joggal vették támadásnak és nem építő jellegű családanyai észrevételeknek és iránymutatásoknak) egyrészt megszelídült, másrészt az önirónia irányába tolódott, és végre meglátta a családtagjaiban a jó tulajdonságaikat is. Arról nem is beszélve, hogy a szörnylét alatt talán több igazság fogalmazódik meg a szereplőkben, mint korábban.

 

„Vicces, hogy néha az ember csak akkor jön rá, hogy mennyire hiányzott neki valami, amikor újra megtalálja.”

 

Frank és Emma azt is megmutatják, hogy bizony előfordulhat, hogy „becsúszik” a házastársak kapcsolatába valamilyen „galiba”, de szeretettel, szerelemmel, egymás iránti tisztelettel minden megbocsájtható, ha azt igazán akarja mindkét fél. Levonják-e végül Emmáék a tanulságot ebből a furcsa kalandból? Mi magunk a könyvet olvasva milyen megállapításokra jutunk a saját családunkat illetően, és milyen tanulságokkal szolgál számunkra ez a humorral teli, szórakoztató olvasmány?

 

„Igen, biztos, hogy nincs olyan család, amelyik mindig boldog lenne. Csak olyan van, amelyik veszekszik és tele van feszültséggel. De mi az a család voltunk, akik szeretik egymást. És végül is csak ez számít az életben. Boldoggá tett a tudat, hogy mi ilyen család vagyunk. Mély elégedettséget éreztem. De nyilván nem csak én.”