Főkép

1873-ban az ír egyháztól elszakadva néhány család saját közösséget alapított Észak-Amerikában. Bár az elkövetkező évtizedek során a világ körülöttük gyors ütemben fejlődött, a település érintetlen maradt a változásoktól. 1956-ban egy napfogyatkozásnak tűnő jelenséget követően különös kórság ütötte fel a fejét, ami megmérgezte a termőföldeket és pusztulást okozott az állatok körében. Egyedül Agatha Earnshaw birtokát nem érintette a vész, az ő földjén virágzott a gazdaság. Agatha egy kislánynak adott életet, akit jobbnak látott eltitkolni a falusiak elől. Az ezt követő tizenhét évben a település gondjai csak tovább nőttek, de a legnehezebben mégis azt élték meg, hogy az Úr minden jel szerint elhagyta őket.

Nagyjából ezzel a felvezetéssel nyit az első indie-kereteken túlmutató írói/rendezői projektjét dirigáló Thomas Robert Lee folk-misztérium-horrorfilmje, és aztán ezen a (szekérkerék-)nyomvonalon is kaptat tovább. 1973-ban járunk, vagyis a békés keresztények kerek száz esztendeje szívják a zoknit, miközben Agatha Earnshaw asszony (nem annyira vígan, de) dúskál a javakban. Az egyébként szépen fényképezett erdős-dombos táj örökzöldjeinek tövébe húzódó telep házacskáitól távolabb kezdődik az Earnshaw-birtok, tehát ha nagyon akarjuk, még hihető is, hogy a kis Audrey kamasszá tudott cseperedni a kopogó szemektől távol.

 

Épp az egyik falusi próbálja édesanyjával élelemre cserélni háztartásának néhány portékáját, ám az eretneknek kikiáltott Agatha nem túl keresztényi módon elhajtja esdeklő szomszédját. Később bőségesen megrakott kocsijával – rajta egy ládába rejtve Audrey-val – épp aközben hajt keresztül a városon, hogy egy fiatal pár elhunyt gyermekét temeti. A szociálisan érzéketlen eretneket a gyászoló apa felpofozza, ami miatt a ládába rejtett sarj bosszút esküszik, hiszen ahogy a mondás tartja, szegény embert az ág is húzza... Nem sokra rá egy, a falunál magasabban fekvő házikóban boszorkányok(?) csoportja eret vág a bosszúszomjas lányon, majd nagyokat kortyolnak annak véréből. Nem igazán tudjuk meg, kik ők és miért teszik, amit tesznek, de hogy valami sötét suskusolás zajlik köztük, az innentől fogva kétségtelen.

 

A balladai homály egyébként nem biztos, hogy kedvezőtlenül ereszkedik a történetre; az atmoszférát például sötét fátylába vonja, a lényeget pedig összerakjuk a végére. Emellett bizonyos kérdések túlmutatnak a film keretein – ilyen például, hogy valóban a megbocsátás-e az üdvözülés útja, vagy hogy a hívekkel szembeállítva gonosz-e a boszorkány, vagy maga is a körülmények áldozata? Az efféle, velünk maradó dilemmák apró horgocskái a gonosznak, amik aztán kényelmesen a bőr alá fészkelve magukat hosszú ideig képesek elkísérni az arra fogékony nézőt.

A következetlenség (éhezők modern házakban, éhezők kifogyhatatlan alkoholkészlettel ellátva stb.) már kevésbé segíti a zökkenőmentes fogyasztást, és a színészi játékot sem nevezném adekvátnál megfelelőbbnek. Ennél a pontnál, mondjuk, a szinkrontól nehezen tudtam elvonatkoztatni, ami ugyan magasabb színvonalú, mint a DVD-korszak fénykorát idéző, színészi megoldásokat hírből sem ismerő kultúrterrorista megoldások, de számomra mégis sokat elvett az élményből.

 

Gyermekbetegségeivel együtt mégsem tartom vállalhatatlannak a filmet, a 4.9-es IMDB-pontszámot pedig megóvnám. Mindennapos, hogy drága küllemű, világsztárokat felvonultató streaming-tartalmak küzdenek a figyelmünkért; ebben a mezőnyben az Elátkozottak megoldásai klasszikus értelemben vett televízió-szagúak, vagyis nem azért nem kerültek moziba, mert a filmszínházak zárva tartanak. Talán magam is eretnek vagyok – mely esetben kövezzenek csak meg –, de kontextusában Thomas Robert Lee filmje igen értékelhető, értelmezhető lett. Ugyanakkor, hogy ő lenne a következő Quentin Tarantino, arra sem tennék nagy összegeket.

 

Az Elátkozottak a Vimeo és a Távmozi szolgáltatásain keresztül, február 4-e óta tekinthető meg.