Főkép

Először elolvastam a könyvet, aztán megnéztem HBO Gón a belőle készült sorozatot. És ilyen megközelítésben a tévés verzió tetszett jobban, méghozzá azért, mert a könyv gyakorlatilag csak forgatókönyv, leírja röviden, hol van a házaspár (mindig ugyanabban a pubban, majdnem mindig ugyanazon asztalnál), és ott vannak az amúgy gyakran szuper (másfelől nem teljesen életszerűen sziporkázó és frappáns) párbeszédek, de hiányzik, hogy Hornby mindezt kikerekítse a maga intelligens és szórakoztató módján. Attól még a könyv és a sorozat intelligens és szórakoztató, de úgy vélem, megkíván némi megfelelő hozzáállást az olvasó-nézőtől.

 

Mert egyfelől tény, hogy ilyen is lehet, ha egy házaspár egyik tagja félrelép, és ahelyett, hogy, mondjuk, mindenki meggyilkolná a másikat, feleség és férj elmegy egy párterapeutához, hogy megfejtsék, mit rontottak el, és hogyan lehetne rendbe hozni. Ezt egy viszonylag jómódú magyar ember is megteheti, Angliában pedig nem szükséges hozzá különösebben kimagasló fizetés sem – például a könyvbéli Tom olyan zenekritikus, akinek már egy éve nincs állása. OK, a felesége viszont orvos, telik kettejükre is. Na de. Nem csak ezt éreztem különbségnek a magyar rögvalóság meg a britek aranyélete között. Igen, lehet ilyen kicsinyességeivel együtt is sziporkázó párbeszédekkel teli az a 10 perc, amit ezek ketten hétről hétre a kocsmában töltenek, mielőtt bemerészkednének a párterapeutának nevezett oroszlán barlangjába. Lévén britek, kulturális örökségük, hogy tudnak viselkedni, és nem esnek egymás torkának közterületen, nyilvános helyen. De teljesen jogos az a sokak által megfogalmazott kritika, hogy ez így bazi felszínes.

 

Becsületére legyen mondva a két színésznek, az ír létére is kiköpött angolnak látszó Chris O'Dowdnak és a hűvös, de néhol mégis melegséggel felragyogó szépségű Rosamund Pike-nak, hogy az ő játékuk nagyon sokkal többet ad át, mint a könyv puszta szövege. Szemvillanások, testbeszéd, s persze a jól kitalált öltözékek és megvilágítás és a többi, ezek mind tesznek arról, hogy a könyvben alig-alig megjelenő valódi érzelmek és közös múlt a tévén jobban átjöjjön. De még így is olyan az egész (a Hornbytól megszokott, jobbára, de legalábbis rétegzetten pozitív végkifejlet ide vagy oda), hogy basszus, milyen jó már az angoloknak, ha náluk ez így megy! Tegyük persze hozzá, hogy ez nem Bergman Jelenetek egy házasságbólja (minden vicces utalás ellenére sem), és Tom meg Louise nem is akarnak elválni, hanem megmenteni szeretnék a házasságukat. Itt nincs mi-az-enyém-tiéd, mit-tettem-én-bele-te-meg-bezzeg stb. Ezzel együtt lehetett volna életszagúbb, na.

 

Ami annak kapcsán is felmerült bennem, hogy már kissé unom, hogy Hornbynál minden manus ugyanilyen. Nem rossz arcok, meg persze átlagos pofák, tudnak unalmasak és idióták, de jó fejek meg kedvesek is lenni, és a többi, de szerintem a legtöbb párkapcsolatban mindkét fél tud hülye lenni. OK, ahogy a történet halad, Louise-ról is kiderül, hogy nem mindenből kapna doktori címet, ideértve mondjuk a britek nemzeti problémáját, a személyes kommunikációt. Mégis zavar, hogy ez már a nagyon sokadik Hornby-sztori, amiben a főszereplő ipse jobbára idióta. Meglehet, idővel felnő a feladathoz és összekapja magát, de az első öt-hat részben O’Dowd pont olyan barom, mint amilyennek kinéz (vagy amilyen az amúgy szintén, sőt még inkább remek Meztelen Julietben volt, mely Hornby regényéből készült – s ha már itt tartunk, Pike a Hosszú út lefelé c. Hornby-regény filmverziójában szerepelt).

 

Persze értem, hogy ez kell ahhoz, hogy látszódjék a fejlődés. De a valóság az, hogy mindenki tud idióta lenni, és a párkapcsolat attól párkapcsolat, hogy ketten kellenek hozzá, erre utal a pár szó. Szóval Hornby hozza a szokásosat, de nem igazán hoz újat, és ezt elnézem neki, épp elég jót írt már hosszú pályája során, épp csak aki hasonló helyzetben van, mint Louise és Tom, az nem biztos, hogy kap bármi hasznosat ettől a könyvtől/sorozattól. Talán botorság is lenne elvárni, hogy bármi vagy bárki, rajtunk kívül álló segítsen rajtunk, párterápia ide vagy oda. Mindazonáltal lehet, hogy párat nevet az ember a könyvön/filmen, lehet, hogy ha megnézi a párjával, akkor a végére érve legalább egymásra mosolyognak, és akkor az máris segítség. De az biztos, hogy Nick Hornby nagyon sok ennél sokkal jobbat írt, és mégis, a tőle megszokott humoron és figurákon túl a tőle megszokott életbölcsesség is itt van. Lehet, hogy adott helyzetben kevés, de igen, egy próbát végül is megér. Még az is lehet, hogy egy párterapeutát is, de az fájdalmasabb és hosszabb lesz, mint a 128 oldalas könyv vagy az összesen kb. 100 perces sorozat.