Norah Jones: Pick Me Up Off The Floor
Írta: Németh Attila | 2021. 02. 16.
Hosszas keresgélés után sem találtam meg, hogy pontosan mikor lett felvéve Norah Jones (zongora, cseleszta, ének) új albuma. A rendkívül igényes nyomású Blue Note album külső és belső borítóira ugyanis csak sólyomszeműeknek készült betűméretekkel kerültek fel a dalszövegektől az előadókig a részletek, de a neten is csak annyit találni, hogy nyolc külön stúdióban került felvételre a zenei anyag, az viszont, hogy mikor, rejtély. Kíváncsiságom az elmúlt év viszontagságaira oly' jól reflektáló dalszövegek vezérlik és az, hogy az album 2020-as júniusi megjelenése miatt még éppen olyan határesetnek tűnik, hogy véletlen egybeesésről van szó, vagy már a Covid által vezérelt depresszió alatt írta őket Jones?
A „This Life” szövege az utóbbit tűnik erősíteni: „This life as we know it (3x) ... is over.” Köszi, Norah. Persze, csak ha akarom, értem a jelen helyzetre, mert tekinthetünk valami banálisabbat is a szöveg üzenetének, de egyes részek mégis a saját depressziónkat erősítik: „If we find, What we lost, God might see us through.”
Ha a szövegek nem is kedvünkre való dolgokkal szembesítenek, az már a hosszú előadói listából is látszik, hogy egy összetett zenei anyagról van szó. Hosszú ideje hallgatom a korongot, talán túl hosszan is, de azon túl, hogy egyszerűen élvezem minden pillanatát, idő, mire a tizenegy kompozíció eltérő és változatos hangszereléseinek sokfélesége egységes albummá áll össze, vagy mire leesik, hogy Norah időnkét staccatós zongorázása Steve Reichet idézi meg, talán csak nekem, talán szándékosan. A „Hurts to be Alone” feszes basszusnál minden alkalommal nagy tétekben mernék fogadni, hogy Patitucci játékát hallom Blade-del – utóbbi stimmel, előbbi nem, ha a nagyítóm nem csal meg, Christopher Thomas játssza egy picit az ütem elé a ritmikus bőgőhangokat, amivel irdatlan frissességet kölcsönöz a témának, az egyik nagy kedvenc. Patitucci a „Flame Twin”-en tolja meg Blade játékát, mindketten lenyűgözők, és csak sajnálni tudjuk, hogy nem hívták meg ezúttal is Wayne Shortert legalább egy közreműködésre, mint a 2016-os közös korongon.
Jones 2002-ben robbant be Come Away With Me albumával, ami rögtön nyolc Grammyt nyert, és amit azóta sem tudott felülmúlni egyetlen alkotásával sem. De erre nincs is szükség, mert szerencsére az a korai korong még mindig ropogósan szól, és bár a Pick Me Off... még csak a hetedik album, az elmúlt majd' húsz év alatt számtalan zenésszel készített felvételein – sajnos az álarcos/álneves El Madmo trió az első album után abbamaradt, ahogyan egy másik nagy kedvenc, a The Peter Malick Group, New York City közreműködés is – annyira a mindennapjainkká vált Norah Jonesszal élni, hogy jó, hogy itt van velünk, évről évre, újabb és újabb felvételeken. Hogy vajon miért nem sikerült még egy koncertszervezőnek sem elhoznia Budapestre, és hogy mikor fog, az egy másik rejtély, aminek ha megtaláljuk a megfejtését, akkor talán Isten is megsegít kiküszöbölni ezt a hiányt.
Előadók:
Norah Jones – zongora, cseleszta, ének
John Patitucci, Christopher Thomas, Jesse Murphy, Josh Lattanzi – bőgő, basszusgitár
Brian Blade, Spencer Tweedy, Dan Rieser, Josh Adams – dobok, ütőhangszerek
Pete Remm – gitár, orgona
Dan Lead – steel gitár
Leon Michels – tenorszaxofon
Dave Guy – trombita
Ruby Amanfu, Sam Ashworth, Mazz Swift – vokál
Paul Wiancko – cselló
Ayane Kozasa, Mazz Swift – hegedű
Jeff Tweedy – akusztikus és elektronikus gitár, basszus
Elhangzó szerzemények:
- How I Weep
- Flame Twin
- Hurts To Be Alone
- Heartbroken, Day-After
- Say No More
- This LIfe
- To Live
- I'm Alive
- Were You Watching?
- Stumble On My Way
- Heaven Above