Főkép

Öt kötetből áll a Sandman-gyűjtemény, súlyra és anyagilag is megterhelő sorozat, mégis azt mondom, aki szereti a történeteket, annak el kell olvasnia. Akkor is, ha nem szereti a képregényeket.

 

A Sandman a ’90-es évek első felének emblematikus képregénysorozata, mely nem csupán meghatározó élmény volt az akkor szárnyait bontogató generációnak, de egyben egyik csúcsalkotása és kifejezője is a korszaknak. Magyarul jóval később vehettük kézbe az első köteteket, de tudtunk róla, egyszerűen benne volt a korszellemben, mely a hazai popkultúrában is megjelent. A ’80-as évek cukrozott, hamis boldogsága odalett, eljött a mélyre temetett dolgok ideje, és Neil Gaiman, a sorozat írója tökéletesen megjelenítette ezt, sőt, előmozdította. S közben úgy nyúlt az emberiség kultúrkincséhez, a legendákhoz, mítoszokhoz, mesékhez, mondhatni: a múlthoz, ahogy szinte senki azelőtt. Újra felfedezve, újra felhasználva ezeket szőtte hihetetlenül összetett és ellenállhatatlan mesehálóját, a látszólag össze nem illő részekből alkotva olyan cizellált, szerteágazó történetfolyamot, melyben mindennek helye volt.

 

S mindeközben szép lassan haladt előre a Végtelenekről szóló, többé-kevésbé saját meséjével is. Ezek a lények, a sorozat mitológiája szerint, itt voltak már az istenek születése előtt is, és csak akkor tűnnek el, ha az utolsó élő is meghal. Ezek egyike Sandman, Morpheus, az Álomúr. Ám a többiekről csak relatíve keveset tudtunk eddig, még tán Halál, Álom jobbára cuki gót lánynak kinéző nővére szerepelt a legtöbbet. Azt is tudhattuk az első és második kötetből, hogy a hetek egyike évszázadokkal ezelőtt eltűnt, saját akaratából, ám döntését nem mindegyik testvére nézte jó szemmel. Ám csak most, a harmadik kötetben (a Rövid életek című nagyobb részben) kezdik el végre keresni. Erről Delírium, Álom jobbára szétcsúszott drogosnak kinéző kishúga tehet, aki addig nyaggatja a szintén dark-gót külsejű bátyóját, míg az végül elindul vele egy igazi gaimani road tripre (mely mintegy az Amerikai istenek előképe, s messze nem az egyetlen, ami a Sandmanben előrevetítette Gaiman későbbi nagyregényét). Delírium ritka idegesítő egy szereplő, és ez így van jól, milyen is lehetne…

 

S miközben a két Végtelen járja a maga útját, Gaiman újabb és újabb meséket sző köréjük és a fejezetekhez. Az egyik legcsodásabb a teljes sorozatban a Távoli tükrök: Ramadán című fejezet, mely az Ezeregy éjszaka meséinek Bagdadját idézi meg. De a Világok vége című nagyobb részbe írt történetek is elképesztőek, vagy a Két város regénye, mely nem Dickens műve (ellenben Lovecraft hatott rá), grafikailag is különleges.

 

Ahogy több más rész is, bár a képi oldal az, amit többen kritizálnak a Sandman kapcsán. Magam úgy látom, hogy való igaz, hogy főleg az elején viszonylag átlagos volt, és mindvégig a történeteken van a hangsúly, de ahogy nőtt a sorozat sikere, úgy kapott Gaiman is egyre inkább szabad kezet a kiadójától (DC), s úgy lett egyre bátrabb és helyenként kísérletezőbb is a grafikai kivitelezés. Tény, hogy míg a történet sokszor olyan elvont, mint Dave McKean hátborzongató kollázsai, melyek az egyes részek borítóiként jelennek meg, a rajzolt rész ritkán merészkedik ilyen mélységekbe meg szabadosságba, de mondom, itt a történeteken van a hangsúly, azoknak kell átjönniük. Az már szinte csak a hab a tortán, hogy ezt sokszor egészen szép vagy érdekes rajzok útján ábrázolta a sorozat megannyi rajzolója, ill. hogy mindehhez Gaiman mennyi életbölcsességet, súlyos, megejtő, vicces vagy elborzasztó dolgot írt hozzá. A lényeg mindig a történet.

 

Rendkívül gazdag, sokrétű és rabul ejtő kötet ez is, akárcsak elődei. Ahogy a Fumaxtól megszokhattuk, van belőle védőborítós speciális verzió is, dombornyomott bőrkötésben (láttam már csúfabb Bibliát), 64 oldalnyi extrával, többek között egy fejezet forgatókönyvével, de a „szimpla” kiadás is szuper.