Főkép

Az elmúlt években nagyon egyértelművé vált egy trend: a filmek helyett a sorozatok lesznek az elsődleges mozgóképes alkotások. Mostanság már nemcsak hogy nem kell moziba mennünk, ha valami elképesztő művet szeretnénk látni, de talán lassan oda is eljutunk, hogy sokkal jobb dolgok történnek a tévé (vagy a számítógép) képernyőjén, mint a mozitermek vásznain. Magyarországon egyre népszerűbb a Netflix, egyre többen néznek sorozatot angolul vagy legalább felirattal, az emberek új kedvenceket találnak a sorozatok között – talán nem meglepetés, ha azt mondom, így vagyunk ezzel mi is, az ekultura.hu szerkesztőségében.

 

Így aztán pár éve úgy éreztük, hogy a szokásos év végi könyves, zenei, illetve filmes toplistáink mellett létjogosultsága lehet egy sorozatokkal foglalkozó listának is – a kísérlet pedig elég izgalmasan sült el ahhoz, hogy újra és újra nekivágjunk. Összeszedtük tehát, hogy melyik sorozatévadokat éreztük a legemlékezetesebbnek: melyeken szórakoztunk a legjobban, melyeken sírtunk a legtöbbet, melyek sokkoltak és döbbentettek meg a leginkább. Természetesen most sem a mondvacsinált „legjobb” megtalálása a cél, hanem hogy bemutassuk: mi ezeket nagyon élveztük. Reméljük, valaki más is kedvet kap a megtekintésükre.

 

Débali

 

A nagy pénzrablás (La Casa De Papel/Money Heist, készítette: Álex Pina)

 

Idén év elején, még a békeidőben, úgy gondoltunk, hogy szintet lépünk, és előfizetünk a Netflixre. Akkor éppen az agyonhype-olt Witcher került terítékre, ami csavaros szálaival és történetvezetésével könyv- és játékszűzként is egészen korrekt szórakozást nyújtott, viszont ami az idei év meghatározó sorozata lett a háztartásunkban, a lemaradásunkat így egyben bepótolva, az a spanyol La Casa De Papel. Megvolt az előnye annak, hogy némi csúszással kezdtünk hozzá, ugyanis így egyben le lehetett darálni a (netflixes számozás szerinti) 4 évadot. Egy csapatnyi rosszéletű bűnöző piros kezeslábasokban és Dali-maszkokban betör a spanyol Pénzverdébe, és kintről segít nekik a csapat „agya”. Nagyon ügyesen egyensúlyoz a sorozat a csavaros story, az előre kiszámítható („áh, úgyis gondolt erre is a Professzor”) momentumok és a váratlan fordulatok határán, némi szappanos körítéssel nyakon öntve. Ha az ember egyben megnézi az első három részt, akkor nagyon könnyedén be tudja szippantani, ezért vigyázni kell vele, mert erősen addiktív. Sajnos még várni kell a záróévadra, mert ott is lesz a forgatásban csúszás a vírus miatt.

 

 

Dér Adrienn

 

Shetland (Shetland, készítette: Ann Cleeves)

 

A skót vidék miatt kezdtem el nézni. Eleinte szokatlannak hatott a lassúsága, más sorozatok (még ha 2x1 órás részekre bontanák is szét az egyes bűntényeket) pörögnének, a Shetland viszont nem ilyen. Életszagúbbnak éreztem, a nyomokat a szereplőkkel együtt derítjük fel, velük párhuzamban jövünk rá, mi is történt és miért. A karakterek szerethetőek, esendőek, abszolút emberiek, mintha egy családba csöppennénk bele az ügyek alkalmával, és mi is a részeseivé válnánk. A legutóbbi két évadot már egy-egy eset köré építették, végighúzva azt mind a hat epizódon, mégsem lett unalmas, az izgalmakat ugyanúgy fenn tudta tartani, mint a kétórás részeknél.

 

 

 

 

Galgóczi Tamás

 

Alice Határországban (Alice in Borderland, készítette: Yoshiki Watabe, Yasuko Kuramitsu és Shinsuke Sato)

 

Decemberben került fel a Netflix újdonságai közé ez a japán minisorozat, de nálam azonnal a toplista élére került. Ugyan ezt a sci-fi ötletet már nagyon sokan, nagyon sokféleképpen feldolgozták, ez a manga és OVA sztorit alapként felhasználó 8 epizód tudott újat mondani. Arisu Ryōhei és két társa nem tudja, miért emelték ki őket megszokott világukból, miként az sem derül ki, hogy kik tették ezt. Viszont ahogyan a sorozat alkotói bemutatják az elnéptelenedett Tokiót, a megmaradt kevesek egymás közötti kapcsolatrendszerét, a véletlenszerű játékokat – nos, az egyszerre izgalmas és emlékezetes. Azt nem tudom, hogy vajon lesz-e folytatás, vagy sem (a lehetőség elvileg adott), de úgy vélem, ez sokkal jobban sikerült, mint Clooney decemberi próbálkozása.

 

 

Kovács Tímea

 

The Morning Show (készítette: Jay Carson és Kerry Ehrin)

 

Miközben hezitálok az év vége legnagyobb sorozatszenzációja, A vezércsel és az év legjobb sorozatos folytatása címet egészen biztosan elnyerő A Korona negyedik évad között, csak bekúszik a dobogó legfelső fokára a nálunk tán nem annyira ismert The Morning Show. A sorozat, mely tomboló dühvel, a mentegetőzésbe és álságos politikai korrektségbe lassan belefulladó hollywoodi tendenciákhoz képest meglepően okosan, érzékenyen, a játékszabályok kegyetlenségét és visszásságát sem tagadva, magáról is lerántva a leplet beszél a #metoo botrány utóhatásairól és a valódi megújulás lehetetlenségéről. A kulissza mindehhez egy reggeli műsor, melynek házigazdáját (Amerika reggeli „apukáját”) több kolléganője zaklatással vádolja – a bukás nyilván elkerülhetetlen, a széria pedig ügyesen járja körbe a vádlott és az áldozatok történetét, azt, mennyire képtelen akár a csatorna, akár a közönség kezelni az ügyet, és azt, hogyan fogalmazza újra magát a műsorvezetőtárs (Amerika reggeli „anyukája”), aki hallgatásával, félrenézésével, a nagyfiúk uralta játéktér szabályainak elfogadásával maga is hozzájárult a rendszer fenntartásához. A sorozat igazi ereje ez, hogy nem hagyja elkenni: mind bűnrészesek vagyunk a bántalmazó struktúrák fenntartásában, egyfelől; s fogalmunk sincs, hogy mászhatunk ki belőlük, másfelől. Hogy miközben az teljesen egyértelmű, hogy a Weinstein-féle ragadozókat és a fizikai vagy lelki erőszakot tűzzel-vassal irtani kell (tegyük hozzá: bármelyik nem kövesse el), aközben az emberi kapcsolatok olyan összetettségével kell számolni, amit nem lehet leredukálni egy hashtagre vagy valamiféle látszatszabályozásra. Pláne nem akkor, ha mindez elválaszthatatlan a hatalmi játszmáktól – s ne legyenek illúzióink, legtöbbször elválaszthatatlan. Ez az, amit remekül bemutat a sorozat: hogy sosem csak a #metoo-ról szólt ez az egész. Hanem arról, hogy épp hol ki diktál. És ebben az ember fikarcnyit sem számít – sem az áldozat, sem a zaklató.

 

 

Kökény Pali

 

Mesék a Hurokból (Tales from the Loop, készítette: Nathaniel Halpern)

 

Simon Stålenhag illusztrátor varázslatos, nosztalgiából és gyerekkori melankóliából felépített világai már régóta beszippantottak, így kicsit féltem, amikor könyvéből (ami tulajdonképpen koncept artok egymásutánisága, nagyon laza narratív szálon) sorozat készült. Szerencsére azonban alaptalan volt a félelem, mivel a készítők minden ízében átérzik azt a nosztalgikus, édes-bús sci-fi hangulatot, amit Stålenhag képei sugallnak. Mondhatnánk, hogy ez a balkezes gyerekek Stranger Thingse, de ezzel nem mondanánk eleget. Ez az antológia ugyanis lassúsága ellenére végig leköt, fájdalmasan szép és szomorú – egy rész Alkonyzóna, egy rész Állj Mellém!, de mindvégig az embert és az érzelmeket középpontban tartva. Ha még nem sírtál eleget idén, akkor ez jó katalizátor lehet.

 

 

 

 

Szabó Dominik

 

Ted Lasso (készítette: Bill Lawrence és Jason Sudeikis)

 

2020 nagyon sok kihívás elé állította az embereket, rengeteg negatív, ellenséges, támadó, romboló hangvételű dologgal kellett megküzdenie mindenkinek – kezdem úgy érezni, hogy a kedvesség már régóta kiveszett az internetes kommunikációból és ezzel együtt az életünk jelentős részéből. Ezekben az időkben pedig, amire legfőképpen szükségünk van, az az empátia. Hogy megtanuljuk, miként forduljunk oda a másik emberhez. Hogy megtanuljuk, nem csak mi számítunk. Hogy megtanuljuk, megéri a másik ember érzéseivel is foglalkozni. Hogy megtanuljuk, nem gyengeség az odafigyelés. Hogy elkezdjük értékelni a másikat. Ebben segít Ted Lasso – egy amerikai futball edző az angol Premier League-ben. Nem tudom, láttam-e már életemben ennél szerethetőbb, szívmelengetőbb, szimpatikusabb sorozatot – tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. Egy olyan komédia, amit mindenkinek látnia kell.

 

Szabó Sarolta

 

Crazy Ex-Girlfriend (készítette: Rachel Bloom és Aline Brosh McKenna)

 

A karantén idején végre annyi sorozatot nézhettem, amennyit nem szégyelltem (bár utóbb a bűntudat azért beállított), így került a radaromra pár nem éppen új, de kiváló gyöngyszem, többek között a Crazy Ex-Girlfriend c. musical-komédia. Rachel Bloom menő ügyvédi állását feladva, hirtelen ötlettől vezérelve egy nevenincs kaliforniai városkába költözik, hogy visszahódítsa gimis szerelmét, akivel, nos, nagyjából pár hétig jártak… Ha abszurdnak hangzik, az azért lehet, mert valóban az is: ez az abszurditás teszi lehetővé a szériának, hogy a kliséket egy laza mozdulattal a kukába hajítva, fekete humorral és intelligensen beszéljen olyan témákról, mint a mentális betegségek. Velem a Crazy Ex-Girlfriend értette meg: nem feltétlenül törvényszerű, hogy a környezete hátat fordít az embernek a mentális betegség diagnózisát követően, és van élet utána is, sőt, akkor kezdődik csak igazán. Emellett a 4 évad 157 fülbemászó betétdalt tartalmaz, amelyek jelentős hányada most is rajta van a lejátszási listámon, így a szövegüket is kívülről fújom már…

 

 

Uzseka Norbert

 

Az Úr sötét anyagai – 2. évad (His Dark Materials, készítette: Jack Thorne)

 

Bár ebben az évben sikerült megnézni a Csodatévők című, módfelett szórakoztató sorozat mindkét évadát (Steve Buscemi maga az Isten, és zseniális!), mégis Az Úr sötét anyagai 2. évadát emelném ki. Ahogy az elsőben, itt is voltak változtatások a könyvhöz képest, de egyértelműen úgy kapott erőre a sorozat, ahogy egyre emeli a történet a tétet. Pullman páratlan fantáziával felépített világai, az emlékezetes szereplők (Mary Malone!) és az izgalmas cselekmény mellett egyre inkább kezd kibontakozni az üzenet, az, hogy mi is Lord Asrielnek a célja, és el tudom képzelni, hogy a finálé sokakat kiborított. Pedig még csak most jön a java! Csak ne kéne annyit várni rá...