Helene Flood: A terapeuta

Milyen világban is élünk mi (az egyszerűség kedvéért magunkat is soroljuk ide), nyugati emberek? Alapvetően biztonságos, kiszámítható, talán tervezhető, komfortos világban, egy többé-kevésbé gondoskodó társadalomban. A fiatalok pályát választanak, tanulnak, dolgozni kezdenek, családot alapítanak… kisebb zűrökkel, némi szülői segítséggel, de azért eredményesen.

Helene Flood A terapeuta című regénye is ebben a világban játszódik, vagyis ennek a peremén, Norvégiában, pontosan Oslóban. Azért itt kicsit más: zord időjárás, érintetlen vadonok, feneketlen fjordok, veszélyes gleccserek és természetesen megfejthetetlen emberi viszonyok. Legalábbis a közkedvelt skandináv krimik sablonjából ez a közhely kerekedik ki bennünk, ezt pár hetes kirándulások nem tudják felülírni. Mégis vonzódunk ehhez, éppen azért, mert azt gondoljuk, itt bármi megtörténhet.

A főszereplő pszichológus, Sara élete is hasonló környezetben alakul. Építész férjével kis albérletben kezdenek a belvárosban, majd kiköltöznek Oslo szélére – na nem nagyon, csak rövid metrózásnyira; elfoglalják örökségüket, a méltóságteljes házat a csodás kilátással. Azt tervezik, hogy berendezkednek, családot alapítanak, otthon fognak dolgozni, ráérősen vagy kapkodva, de rugalmasan beosztott munkaidőben.

Hogy ehhez meg kell találni a padláson lévő könyvtárszobában a szovjet megszállásban reménykedő, szívrohamban elhunyt nagypapa bomlásnak indult hulláját, miután néhány hétig elfelejtették őt meglátogatni? Hát ez a legkisebb kellemetlenség. De tényleg, csak akkor ezt még senki nem sejti.

Sara és Sigurd nagy lendülettel látnak hozzá a ház átalakításához a fiatal építész tervei szerint. Fölszedik a burkolatokat, letépik a tapétákat… de aztán valahogy megreked, félresiklik minden. Hogy miért? Hát ezt végül is soha nem fogjuk megtudni, főleg, hogy Sigurd holttestét egy szombati napon megtalálják a családi hütte közelében.

A teljes történetet a pszichológus Sara nézőpontjából ismerjük meg. Nagyon szenved a házasságában. Dolgozni sincs kedve, kevesebb páciense van, mint kellene, de egyáltalán nem törekszik vállalkozása fellendítésére. Végtelenül magányosnak érzi magát. Sok technikája van arra, hogy kontrollálja viselkedését. Kitűnő szavai vannak mások problémáinak megnevezésére, de nem tud megbirkózni a sajátjaival. Nemcsak azzal, hogy a férje eltűnik, majd holtan kerül elő, hanem azzal sem, hogy fokozatosan kiderül: kihűlő kapcsolatuk értelmezésére tett minden eddigi kísérlete egészen távol áll a valóságtól. Ugyanígy nem tud megbirkózni családi emlékeivel: édesanyja betegségével, korai halálával, apja furcsa emberi kapcsolataival, teljesen egyedi (a sivatagi kutyák életéből merített) társadalomszemléletével és ehhez kapcsolódó botrányos írói tevékenységével.

Nővére talán többet ért mindebből, eléri, hogy anyjuk halványuló emlékére hivatkozva az ő nevét vegyék föl, ezzel is elhatárolódva az apától, aki, valljuk be, közutálatnak örvend. Azonban valami lényeges hiányzik Sara emlékeiből, kiesett az idők során, nem tud összefüggést teremteni emlékképei között. A férje halálát követő napokban tulajdonképpen főleg saját gondolataiban tévelyeg, Sigurd és a gyerekkora foglalkoztatja. És nem hogy segítséget kapna, de még zavarják is a fejtörésben. Nagy forgalom lesz hirtelen a félbehagyott házban – nemcsak a rendőrök dúlják nap mint nap, hanem valaki más is, aki éjszakánként jelenik meg, de működése nem bizonyítható, s ez szinte az őrületbe kergeti Sarát. Néha saját, ablaküvegben tükröződő képétől rémül halálra – kivel ne fordult volna már ez elő, no de nem ilyen kontextusban.

A levegő egyre fojtogatóbbá válik körülötte, maga tesz lépéseket önmaga védelmében, sőt a nyomozás érdekében is. Aztán belép a legfejlettebb technika. S ha eddig azt hittük, azzal, hogy otthon felejtjük a telefonunkat, egyből követhetetlenné válunk, vagy hogy senki nem látja, mit csinálunk az otthonunkban, hát akkor ezt felejtsük el gyorsan. Csakhogy mindez egyedül Sara számára bonyolítja a helyzetet, a gyilkossági ügy megoldásához egy kicsivel sem kerül közelebb a rendőrség. Azt pontosan tudják dokumentálni, ki nem ölte meg Sigurdot – de hogy ki volt a tettes, az sehogy nem derül ki.

Pontosabban kiderül: Sarában végül egységgé állnak össze a mozaikdarabkák. Csak el kell döntenie, akarja-e tudni, ki volt férje gyilkosa. Mert ez a tudás igen messzire vezetne. Talán egy másik gyilkossághoz is.

A történet nagyon lassan halad előre, állandóan megszakítják Sara múltba tett kitérői, az onnan fölidézett beszélgetések, pillantások, jelenetek. Olykor már-már zavaró őszinteséggel vizsgálgatja önmagát, rossz házasságát. Elméleteket állít föl, melyek kipróbálásra várnak. Lassítja az elbeszélést a vontatott nyomozás, melynek részleteibe az elbeszélőt nem avatják bele, hiszen maga is gyanúsított, így mi sem tudjuk az állását.

Hogy mégis miért nem tesszük le a könyvet? Azért, mert mindig a megfelelő helyen következik be egy olyan fordulat, ami arra késztet, hogy kövessük Sarát az önmagát, szeretteivel való viszonyát vizsgáló gondolataiban. És így, a végéről visszatekintve azt mondhatjuk: érdemes volt. Nemcsak az ő emlékei változnak állandóan az újabb összefüggések felismerésével, hanem mi is egészen másnak kezdjük látni őt. Csak azt nem tudjuk, hogy elég erős lesz-e ahhoz, hogy feldolgozza élete nagy traumáit. De ez talán nem is fontos, mert mi már megkaptuk, amire vágytunk: egy nem túl nehéz, szórakoztató, nagyon jól megírt olvasmányt.