Pi élete

Néha úgy érzem, hogy mélyebben kapcsolódom történetekhez, mint a legtöbb emberhez. Talán az az oka,  hogy amikor az ember megalkot valamit – mondjuk megír egy könyvet, készít egy filmet, akkor a lelkéből mutat meg egy darabot a világnak, ami nem tud nem őszinte, tiszta, igazi lenni. Ilyenkor megszűnnek az álarcok, a falak; pont ezért a művészet számomra híd (is), a kapcsolódás színtere.

Sokan ajánlották már a Pi életét, és őszintén szólva, kissé vonakodtam megnézni. Nem gondoltam, hogy egy fiatal fiú, egy tigris és a végtelen óceán hármasából ilyet lehet. Pedig de. Nem kellett sok idő, hogy teljesen berántson.

Pi életéhez nagyon mélyen és személyesen kötődöm. Amit most leírok, az erősen szubjektív – ha más életszakaszban látom, valószínűleg mást (is) jelentene. Így az ajánló most nemcsak a Pi életéről szól, hanem arról is, hogy mennyit tud adni, ha egy alkotás és egy ember jókor találkoznak. Szívből ajánlom az ilyen találkozásokat.

Nem ez a legizgalmasabb, legszebb, legjobb film, amelyet valaha láttam, mégis azon alkotások egyike, amely katartikus pillanatokat okozott számomra. Nem én választottam, nem is igazán akartam, de valahogy mégis kikötöttem előtte, és teljesen letaglózott.

A film elmondhatatlanul gyönyörű. És ezt nem az agyammal tudom, hanem zsigerileg érzem minden egyes porcikámban. A történet elején azt gondoltam, hogy későn találkoztunk, én, meg a Pi élete; hogy fiatalabb, vallások között őrlődő, sokszor kiábrándult énemnek milyen kedves vigaszt jelenthetett volna. Közben viszont rá kellett jönnöm, hogy tévedtem – az időzítés tökéletes. Olyan mélyen összekapcsolódtam Pi életével, sorsával, amely eddig elképzelhetetlen volt számomra. Sosem éreztem még így egy mozgóképes alkotás iránt. Olyan tükör (és még sokkal több) számomra, hogy egész életemben hálás leszek mind az írónak, mind pedig a rendezőnek.

Az utolsó képkoca után ültem a sötét szobámban és zokogtam. Potyogtak a könnyeim; végeláthatatlanul. Gyakori, hogy elérzékenyülök a filmek megható jelenetein, de ilyen még sosem történt velem. Újra és újra előtört belőlem a zokogás a legmélyebb mélységből. Katarzis. Ez a film a fiúval, a tigrissel és az óceánnal egyszerre hatott mindarra, ami vagyok.

Az író és a rendező meztelenre vetkőztettek előttem egy lelket. Megfosztották őt mindentől. Pinek nem maradt semmije, és mégis egész maradt, ember maradt. Megmutatták az emberi lélek nyers szépségét. Az ösztönt, az árnyakat, a szenvedést, a reményt, az élet szentségét.

Pi utazása lemerülés az „alvilágba”, rögtön egyenest a legmélyére. Azzal, hogy minden egyes nap az életet választja és kitart, dacolva a szenvedéssel, a fájdalommal, mély, értékes, belső tudásra tesz szert. A fiú egyedül marad, a hajó elsüllyedésével Isten is hátralép. Az óceánon töltött 227 nap beavatás a felnőtté válásba, Pi kíméletlen találkozása Pivel, amely ugyan a legtöbb ember életében törvényszerűen bekövetkezik – legkésőbb a halál előtti utolsó pillanatokban, ugyanakkor Pi helyzetének könyörtelensége abban áll, hogy ő nem menekülhet, nem fordíthatja el a fejét, nem kereshet félmegoldásokat, nem csaphatja be magát, nem választhatja a halogatást, mert itt és most az élete múlik rajta, hogy képes-e szépen fogadnia és feldolgoznia önmagát.

Nem könnyű film, viszont végtelenül őszinte. Minden perce megéri.