Főkép

Van abban valami egészen szórakoztató, hogy Hellboynak akár két oldal is elég ahhoz, hogy elképesztően menő és stílusos legyen. Persze nagyon jó élmény olvasni a hosszú eseménysorozatokat, amikor száz-százötven oldalon át ugyanaz a cselekmény folytatódik, de így a harmadik, rövid képnovellákat tartalmazó kötetnél egyre jobban megbarátkozom a „one-shot” jellegű, egyszeri kalandokkal. Ezeknél nincs idő hosszadalmas felvezetésekre, a szereplők részletes bemutatására, érzelmeik aprólékos feltérképezésére vagy akár csak a mitológiai háttér kimerítő tárgyalására – egy oldalban megismerjük a kiinduló pillanatot, aztán a másodikon Hellboy már berúgja az ajtót, hogy egy jól irányzott jobbhoroggal leterítse az aktuális ellenfelét. Ha ez nem sikerül elsőre (márpedig általában nem sikerül), jöhet a flinta...

 

Különösen jópofa például a „Fejek” című, japán hagyománnyal vegyített horrorsztori: Hellboy Kiotóba látogat egy gonosznak tartott házat feltérképezni – ahol aztán a címbéli fejekkel találja szembe magát, és jobbhorga mellett a ravaszságára is szüksége van, hogy megszabaduljon tőlük. Tíz oldal, semmi bonyolultság vagy váratlan fordulat: mégis, esszenciálisan benne van a Hellboy képregények morbid-fekete humora, a címbéli karakter stílusa, az események abszurdan sötét hangulata és az egészet egyberántó sebesség, amikor nincs idő mélázni, mert azonnal bele kell csapni a történésekbe, ha az oldalszám végére valami kereknek kell születnie (talán csak ez utóbbi nem sikerül mindig Mignolának, néha már az érthetetlenségig gyorsan vannak lekeverve a sztorik).

 

Ami a kötetben lévő hosszabb történeteket illeti, a három közül az „Alszik és halott” vált a kedvencemmé, köszönhetően Scott Hampton részletgazdagabb, az atmoszférához jól passzoló rajzstílusának és a horrorisztikusan szomorú hangulatnak. Klasszikus szellemvadászatként indul, Hellboy egy flintalövéssel próbálja elintézni a falut rettegésben tartó fehér, lebegő lányt, ám ahogy haladunk előre, egy sokkal bonyolultabb és fájdalmasabb családi história bontakozik ki a szemünk előtt. Megelevenedik előttünk, hogyan vált három testvér egy vámpír áldozatává – és ez mennyi sötétséget hoz magával sok-sok évvel később is. Bár a novella jelentős része abból áll, hogy Hellboy valahogy megpróbálja elpusztítani a természetfeletti rémségeket, mégis egy álomszerűen bánatos hangulat lengi be az oldalakat: Mike Mignola szinte már a lírai oldalát mutatja meg, ahogy a nővéreket megformálja.

 

De szerettem a címadó „A prágai vámpír”-t és „A pokol menyasszonyát” is. Előbbi szinte kizárólag a vámpír utáni (eléggé kiszámítható) vadászatról szól, viszont P. Craig Russell annyi apróságot rejtett el a lapokon, hogy nagyon élvezetes a rajzokat bogarászni (nagyon tetszettek például a holtak szellemei, akik közül az egyik még a panelek közti elválasztó vonalat is átvágta...). Utóbbi az egy fordulatra építő, rövidke cselekménye mellett viszont elég sok időt szán a háttértörténet, a keresztes lovagokkal, démonokkal és Salamon királlyal terhelt mitológia kibontására, aminek köszönhetően talán ez az egyetlen olyan novella a kötetben, ahol még a gonoszoknak is átérezhető vagy legalábbis érthető motivációja lett. Nem mondom, hogy ez ritkaság a Hellboy univerzumban, viszont nem gyakori, hogy ilyen olvasmányossággal és részletességgel mesélje el nekünk Mignola.

 

Ezek mellett akad a kötetben magyar vonatkozású (Kákosy Ilona grófné) vámpírtörténet, megismerjük az alapsztorikban sokat említett Baba Jaga első találkozását Hellboyjal, életre kel a görög mitológia Alaszkában – és akkor még egy csomó mindenről nem is beszéltem. Változatosságra tehát nem lehet panasz, legfeljebb arra, hogy lassan kifogyunk a Pokolfajzat kalandjaiból: a Rövid történetekből ugyanis már csak egy kötet van hátra, az egyébként A prágai vámpírral egyszerre megjelent Makoma. Azt hiszem, az is sok horrorisztikusan menő történetet fog rejteni magában.