Főkép

2018-ban volt alkalmam személyesen találkozni az írónővel, amikor a Lantmadár című könyve jelent meg Magyarországon. Bár a találkozásunk tulajdonképpen annyiból állt, hogy a kiadó standja előtti hosszas sorbanállásom után dedikálta számomra a frissen megjelent könyvét, de így is tapasztalható volt abban a pár percben megnyerő kisugárzása, míg a dedikálóasztalánál ülhettem. Azon a napon belelapoztam több művébe is, és eldöntöttem, hogy a Nyomomban az Életem című regényét is kézbe fogom venni – végül 2019-ben olvastam először, és nagyon tetszett. Most, kicsit több mint egy évvel később, egy más élethelyzetben újraolvasva ismét bebizonyosodott számomra, hogy Cecelia Ahern igazán szórakoztatóan tud bemutatni komoly témákat is. Mert hát ki vitatná azt, hogy az ember élete komoly téma?

 

Lucy, a regény főszereplője, a harmincadik születésnapja előtt igen érdekes módon megkapja a választ arra a kérdésre, hogy mi történik az emberrel, ha nem veszi komolyan a saját életét – ha a külvilág felé egy merőben más életet mutat, mint amilyet valójában él. Ugyanis „Élete” egyszer csak bekopogtat a fiatal nőhöz, hívatlanul és váratlanul. Mégpedig egy, akkor még igen kellemetlen külsejű, idegen férfi képében.

 

A fakó bőrű, gyűrött öltönyös, idegesítő pasas levakarhatatlanul Lucy mellé szegődik, folyamatosan a nyomában van. Kíméletlenül szembesíti a lányt olyan dolgokkal, amiket ő nem volt hajlandó észrevenni – főleg a „nagy szerelmével” való szakítás óta, amióta tulajdonképpen megszűnt létezni, addigi élete és énje tovatűnt, szinte csak vegetál.

 

A képtelen, groteszk helyzet, hogy a lányt mindenhová követi az „Élete”, rengeteg kellemetlen és sok mókás, vicces szituációt szül. Lucyt nem hagyja békén a kellemetlen kísérője mindaddig, amíg végre újra hajlandó élni a lány: fokozatosan észreveszi a szerettei, családtagjai szerepét a saját életében, és végre visszatalál hozzájuk; megérti, hogy mi az, ami fontos és a fejlődését szolgálja, és mi az, ami nem; és rájön arra is, hogy mi az igaz szerelem, és azt kivel élheti meg igazán, kivel miért találkozott eddigi élete során.

 

Szerintem Cecelia Ahern nagyon szórakoztatóan készteti az olvasót ezzel a regénnyel arra, hogy álljon már meg egy percre, és gondolkodjon el a saját életén, ne hagyja elsuhanni, és ne élje le hazugságban vagy mások elvárásainak megfelelve – de a sajátjait sutba dobva. Számomra e regény üzenete az, hogy merjünk igazán élni, önmagunkat felvállalva – minden erényünkkel és hibánkkal együtt. Valamint az, hogy sohasem késő elgondolkodni, elővenni a továbbiakra a B tervet, ha az A terv nem jött össze: sosem késő javítani a hibáinkon, és ha úgy adódik, akkor akár kezdjük újra azt, amit még lehet.

 

Nekem ez a regény sok humorral fűszerezett mese és valóság keveréke, amely szórakoztató és ugyanakkor tanulságos. Olvasása közben felmerült bennem számtalan kérdés, de legfőképpen az, hogy Amennyiben a saját életem emberi testet öltve a nyomomba szegődne, vajon milyen személy lenne? Kellemes külsejű, remek beszélgetőpartner, vagy inkább egy kellemetlen, idegesítő, megfáradt, szürke alak gyűrött öltönyben? Vajon mit mutatna meg, mire tanítana, mire világítana rá kíméletlenül, és milyen változások születnének az életem további szakaszára a kéretlenül érkező, de igen fontos célzásai, intelmei hatására? Úgy érzem, nem felesleges újra elolvasni ezt a könyvet időnként, életünk más-más szakaszában, és időről-időre átgondolni az írónő életre vonatkozó vélt vagy nagyon is valós üzenetét.