Beszámoló: WOMEX 2020 – 5. nap

Budapest, 2020. október 25.

 

Egyszer minden jónak vége szakad, így elérkezett az idei WOMEX utolsó napja, amire már csak egyetlen program jutott, a díjátadó és a zárókoncert. Napközben így bőven volt időm a levelezés és az egyéb kommunikációs csatornák rendezésére.

 

Mivel azért igyekeztem minél hasznosabban tölteni az időt, a díjátadó előtt megnéztem párat az idei dokumentumfilmek közül. Elsőként a Breaking the Circle című, alig negyedórás darabot, ami a brazil Szamba kör hagyományának változásáról szólt. 40 évig ezekbe a csoportokba csak férfiakat vettek fel, de napjainkban a nők is kialakították a saját együtteseiket, ami azért nem ment olyan egyszerűen, ahogy itt leírtam. A történet hátterét Tobias Nathan rendező az egyik nyomornegyedben működő társulat nőtagjaival készült rövid beszélgetésekkel és rengeteg életképpel igyekezett bemutatni, ezekből kiderül, mit is jelent számukra a zene, mennyire tartják fontosnak az életükben.

 

Hasonlóképpen lepusztult háttérben forgatta Marie-Françoise Plissart a dokuját (Kinshasa Beta Mbonda) Kongó fővárosának egyik nyomornegyedében. Ahogy az egyik interjúalany mondta, a munkanélküliségen kívül náluk az is gond, hogy hol találnak aznap ennivalót, és ezért nem is tud azzal törődni, hogy mi lesz holnap vagy azután. Ebben a közegben kezdett el dobolni pár fiatal, akik korábban utcai bandában múlatták az időt, de szerencsére rátaláltak a zenére, és most ez ad értelmet az életüknek. A Beta Mbonda, ahogy magukat hívják, története újfent bizonyság a zene fontos szerepére. Ettől persze a hétköznapjaik nem lettek jobbak, a nyomor, a problémák megmaradtak – mindkét film elég sötét hangulatú, de örülök, hogy megnéztem, mert picit megint jobban tudom értékelni a saját helyzetemet.

 

Fél órával a díjátadó előtt még benéztem egy Fonós videós beszélgetésre, ahol többek között Simon Broughton (Songlines főszerkesztő) is felbukkant. Főként az ő filmjéről volt szó, meg pálinkáról, hallgatóról, ilyen magyar témákról.

 

WOMEX 20 Award Ceremony & Concert

Nem sokkal kettő után kezdetét vette az idei Womex hivatalos zárórendezvénye, amit Colin Bass és Aliena Haig terelgetett a helyes irányba. Colin vicces figura, és ő volt a korábbi napok koncertjeinek a felvezető konferálója is.

 

Kezdésnek megnéztük, kik voltak az elmúlt egy évben (2019. szeptember és 2020. augusztus között) a kritikusok által legjobbnak ítélt kiadók. A részletes felsorolás erre található, ezért most csak a Fonó második helyét emelném ki.

 

Ezt követően hivatalosan is megnevezték a 2021-es WOMEX helyszínét: Portó (Portugália). Az ottani polgármester kifejezte örömét, hogy jövőre náluk gyűlik össze a szakma, és kedvcsinálónak levetítettek egy rövidfilmet a városról. Ehhez persze a járványnak is lesz pár szava, de reményeim szerint jövőre már nem online lesz az expo, és élőben nézhetjük a koncerteket – természetesen, ha nem jön közbe semmi, ott a helyem.

 

WOMEX Professional Excellence Award 2020

Mindezek után került sor a díjátadókra. Elsőként a szakmai díjat kapta meg a francia L’Atelier des Artistes en Exil. Ez a szervezet a száműzött művészek számára biztosít lehetőséget arra, hogy tevékenységüket folytatni tudják Európában. Részletesebb információ erre: https://aa-e.org/en/

 

WOMEX Artist Award 2020: Lakatos Mónika

„Nem mondanám azt, hogy enyém a díj, nem, sosem mondanék ilyet. Hanem azt mondom, hogy a miénk, mindazoké, akik ezt elősegítették. Az emberek nem látják azt, hogy mindez mögött mennyi munka van, és mennyi ember dolgozik. Nem tudom elhinni még most sem – hogy miért pont én? – többek között ezekkel a szavakkal köszönte meg Lakatos Mónika a díjat. Ugyanolyan szerény volt, mint amikor utoljára láttam élőben az előző Budapest Ritmon, szemlátomást nehezen hitte el, hogy tényleg ő kapta – pedig hitem szerint megérdemelte.

A díjat az érdemli ki, aki kivételes eredményeket ért el nemzetközi szinten, zenei kiválóság, társadalmi jelentőségű, kereskedelmi sikert ért el, politikai hatása van – ezek közül természetesen nem kell mindennek megfelelni. Tény, Lakatos Mónika már szerte a világban koncertezett, művészetét idehaza és külföldön is kitüntetésekkel díjazták. Valamint tényleg nagyszerű művész, csodálatos hanggal, emberi alázattal.

 

A ceremónia után pedig élőben is megmutatta, hogy miért lett ő idén a világ legjobbja. Stílszerűen egy korábbi Womex díjazott, a Muzsikás együttes fogadta zenével a MüPa színpadán. Örömteli látványt nyújtottak együtt, sajnos csak egyetlen számot játszottak közösen. Utána Weyer Balázs ismertette a helyszínen a díjat és méltatta a díjazottat.

„A WOMEX életműdíja egyszerre szól a művész nagyságnak, másrészt a személyes emberi kiválóságnak és a példamutatásnak. Valamint annak, hogy valaki az élet bizonyos területén, a maga kisebb vagy nagyobb közösségében valami maradandót és az egész közösségre hatót, és az egész közösségnek fontosat, és ezáltal az egész világnak fontosat hozott létre és alkotott. Ez a leírás nagyon jól illik Lakatos Mónikára.”

 

Utána kezdődött a tényleges koncert Lakatos Mónika új együttesével, a Cigány Hangokkal. Vérbeli cigányzenét játszanak, hagyományos hangszerekkel (gitár, kanna), hol magyar, hol cigány nyelvű szövegekkel. Érdekes módon ez a produkció nem csak Mónikáról szólt, hiszen az első két számban jelen sem volt a színpadon. Amikor viszont a mikrofon elé került, akkor az utóbbi években általa előszeretettel énekelt siratót (hallgató) adott elő egyedi technikával, és igen, aki korábban még nem hallotta őt, az is meggyőződhetett tehetségéről, különlegességéről. A műsorba belefért egy dobszóló, akarom mondani kanna szóló, amiről eszembe nem jutott, hogy mennyiféle hangot elő lehet csalni belőle. Ezt látva egyébként a gyerekkorom jutott az eszembe, amikor az apai nagyszüleimnél nyáron ilyen kannával küldtek el az artézi kútra vízért.

Jól felépített programmal lépett fel Lakatos Mónika és a Cigány Hangok – mert volt közös és szóló éneklés, tánc, aztán kellő teret kaptak a hangszeres kísérők, és végül, de nem utolsó sorban, Mónika hangját is gyakran megcsodálhattuk. Nemcsak hallgató (cigány sirató) szerepelt a műsorban, hanem vidámabb témák is. Tudom, elcsépelten hangzik, de tényleg a vérében van a zene.

 

 

Idén ennyi volt számomra a WOMEX. Nem így terveztem, hiszen nyár elején még abban reménykedtem, ősszel újra a fővárosba érkezik ez a fantasztikus hangulatú szakmai rendezvény – aztán minden megváltozott, és figyelembe véve a nemzetközi trendeket, az is kisebbfajta csoda, hogy sikerült áttelepíteni a virtuális térbe az expót.

 

Ha negatívumokat keresek, akkor csupa olyasmi jut az eszembe, ami a digitális térnek köszönhető. Hiányzott az élő koncertek varázsa, talán kevesebb fellépő is volt, mint normál esetben lett volna. Így nem lett WOMEXes maszkom, kézikönyvem, szatyrom. Nem tudtam találkozni azokkal a kiadós emberekkel személyesen, akikkel évek óta levelezek. A megszokottnál kevesebben voltunk, ami azért érezhető volt a kínálaton. Az időeltolódás okozott némi gondot, az Európán kívüliek napirendjét felborította, hogyan igazodjanak a Budapesti órarendhez.

Általánosságban mindenkinek gondot okoz a járvány, az elmaradt koncertek, turnék, kieső bevételek. Ha jól értettem, akkor a kormányok nem azzal foglalkoznak, hogy megsegítsék a világzenében érdekelt piaci szereplőket. Persze mindenki bízik a jövőben, és vannak tervek a 2021-es évre, csak ezen a téren túl nagy a bizonytalanság.

 

Minden más a pozitívumok közé tartozik. Ez tényleg egy remek közösség, segítőkész, barátságos, nyitott. Láttam pár izgalmas koncertet (La Mambanegra, Marja Mortensson, Son Rompe Pera, Dongyang Gozupa, El Khat, Fulu Miziki), felfedeztem néhány új együttest, részt vettem gondolatébresztő beszélgetéseken. Egyszóval pont azt az élményt kaptam, mint amit előzetesen elképzeltem.

 

Úgy gondolom, bár ez volt az első ilyen rendezvény, mind a Hangvető, mind a berlini WOMEX csapat jól teljesített, nem voltak műszaki problémák, és hála az előre felvett koncerteknek, minden időben kezdődött és ért véget. Köszönet és tisztelet minden szervezőnek – ez jó munka volt.

 

A digitális kiadás azonban felvetette azt a kérdést, hogy mi lesz a zeneiparral, illetve a világzenével foglalkozó emberekkel (zenészek, ügynökségek, kiadók, újságok, rádiók), ha a jövőben gyakran kell átélnünk hasonló időszakot. A jövőben tényleg digitálisan nézünk majd koncerteket, a közösségi csatornákon kommunikálunk a kedvenceinkkel, és CD helyett inkább digitális felületeken vásároljuk meg és töltjük le a zenéket? Nem tudom a választ, csak azt, hogy érdekes időkben élünk, ahol a változás elkerülhetetlen. Még jó, hogy van a WOMEX, ahol közösen kereshetjük a válaszokat, illetve a megfelelő módszereket a túlélésre – mert zenére, világzenére a jövőben is szükségünk lesz.