Főkép

Budapest, 2020. október 24.

 

Az előzőhöz hasonlóan ezt a napot is elsősorban kapcsolatépítésre és zenekeresgélésre szántam, ezért alapban kevés konferenciabeszélgetést iktattam be a táncrendembe. Az esti koncertek terén éreztem némi bizonytalanságot, ugyanis már megint döntenem kellett, mit nem nézek meg, köszönhetően az időbeni átfedésnek. De legalább este fél hétig kötetlennek ígérkezett a program.

 

Virtual Music and Concerts - An Introduction

Frank B. Sonder (bámulatos szakállal és egyenruhában) arról beszélt, hogy a járványhelyzet milyen lehetőségeket nyújthat a szakmának. A felsoroltak közül legérdekesebb a virtuális élmény lehet, amikor nézőként virtuálisan vagyunk ott a koncerten/rendezvényen. Szerinte egy-két év (meg gondolom egy-két világméretű járvány) és ez megszokott dolog lesz. Ahhoz hasonlította, amit a gamerek használnak manapság (bármi is legyen az). A szakmabeliek ettől nagyon ódzkodnak, mert ezzel elveszik az élő előadás varázsa, a közvetlen kapcsolat a nézők és a zenészek között – ebben szerintem nekik van igazuk. Frank szerint az online platform épp ellenkezőleg, még intenzívebbé, interaktívabbá teszi a kommunikációt. Mondjuk, én örülnék, ha némi díj ellenében be tudnék kapcsolódni egy japán, vagy egy orosz, vagy egy kolumbiai koncertbe. Nagyon érdekes nézőpontok és gondolatok merültek fel, például a művészek díjazása kapcsán, már ezért megérte felkelnem szombat reggel. Némi információ erre: https://digital-stage.org/

 

Record Labels in a Changing World

Ez is egy ígéretes beszélgetésnek tűnt, hogy aztán egészen más legyen belőle. Az első húsz percben Seb Bassleer mesélt a Rebel UP kiadó futó projektjeiről, utána Kornelia Binicewicz ismertette a Ladies on Records projektet, ami gyakorlatilag nem kiadó, hanem a 60-70-80-as évek török kiadványaiból szemezgetve adnak ki válogatáslemezeket (ha jól értettem), valamint női szervezeteket támogatnak. Harmadikként Lewis Robinson, a Mais Um kiadó főnöke osztotta meg gondolatait velünk. Szerinte a fizikai CD kiadásnak a mai világban egyre kisebb a jelentősége, mivel az emberek túlnyomó többsége az okostelefonján vagy a notebookján hallgatja a zenéit. Ő volt a leginformatívabb a témával foglalkozó előadók közül. Akkor vált igazán izgalmassá a csevej, amikor jöttek a kérdések. Szükség van egyáltalán manapság a zenészeknek kiadóra, mennyi esély van arra, hogy egy új együttes szerződést kap, és a többi. Legjobban azon lepődtem meg, hogy a Bandcampot nevezték meg mint napjaink fontos értékesítési felületét (ami ráadásul korrekt elszámolást nyújt a kiadó és a művészek számára is). Persze itt csak kisebb, független kiadókról beszéltünk.

 

Aztán végre leszállt az est, és elkezdődtek a koncertek.

 

 

Fulu Miziki (Kongó/Uganda)

Ha létezik pozitív értelemben vett kultúrsokk, akkor a Fulu Miziki produkciója pontosan ezt okozta. A punk kezdeti idejében volt egy mondás, hogy tanulj meg két akkordot a gitáron, és alapíts együttest. Náluk ez úgy módosult, hogy készítsd el a saját hangszereidet, fellépő ruhádat, lehetőleg az újrahasznosítás szellemében. Horpadt lavor, üres palack, darab műanyagcső, és akkor még nem szóltam a futurisztikus ruhákról (a Gwar nézett ki így jobb napjaiban, csak ők rengeteg pénz költöttek a kinézetükre). Viszont a zene, az valami fantasztikus, energiával túltöltött zenészek ritmusorgiája, minimalizmussal ötvözve, kurjászó kórusokkal kiegészítve – tiszta őrültek háza, a szó jó értelmében. Szerintem, aki első ízben látja őket, annak leesik az álla és nem tudja, hogy vigyorogjon, vagy csatlakozzon a ritmusra mozgó tömeghez. Állítólag ez az afrofuturizmus – tőlem lehet, nagyon tetszik, mi több, ez fantasztikus, lehengerlő, garantáltan ott van az idei WOMEX öt legjobb produkciója között. Egy biztos, ezt látni kell, a hallgatás nem adja vissza az élményt, amit a Fulu Miziki fellépése okoz.

 

 

 

Brìghde Chaimbeul (UK)

Utána jólesett egy kis nyugalom, amit a skót dudás hölgy jóvoltából kaptunk. Felföld, köd, időtlenség, panoráma, végtelenség – nagyjából ezek jutottak eszembe, és csak akkor mosolyodtam el, amikor beugrott az előző produkció valamelyik momentuma. A kamarakoncertnek köszönhetően közelről néztem az ifjú leányzó átszellemült arcát, ahogy csukott szemmel játszik. Ihletett kelta muzsika, friss, élő, semmi maradiság nem érződött rajta; ha valakire lehet ilyet mondani, akkor ő tényleg eggyé vált a hangszerével. Már értem, miért szerepelt a WOMEXre összeállított hivatalos skót spotify listán. Az interjúból kiderült, már ötévesen elhatározta, hogy dudás lesz, és a mai napi nyitott füllel járja a világot, inspirálóan hatnak rá az idegen kultúrák (például amikor Bulgáriában járt). Őt is szívesen hallgattam volna még tovább, a teljes lélekfürdőhöz legalább egy órányi muzsika szükséges.

 

 

 

Love & Revenge (Libanon/Franciaország)

Menetrendszerűen érkezett a következő fura produkció. A remekül eltalált nevű formációt egy hip-hop zenész és egy vizuális művész alapította, azzal a határozott céllal, hogy a 40-es és 60-as évek közötti arab filmek dalait modernizálva újra közkinccsé tegyék. Mit mondjak, elsőre elég bizarr volt látni az arab Drakulát vagy egy bajszos szuperhőst. A zene egyszerre arab és elektronikus, de elsőre mindkettő zaklatottnak tűnt. Időnként azt nem tudtam eldönteni, hogy a filmjeleneteket nézzem vagy a zenére koncentráljak, mert a kettő együtt nem mindig sikerült – remélem a mellékelt videó visszaad valamit a látványból/hangzásból.

 

 

 

La Perla (Kolumbia)

Ismét éles váltás, elektronikus kütyük és mozivászon után három ifjú hölgy pár ütőhangszerrel megmutatta, milyen örömet tud okozni a közös zenélés, éneklés. Fantasztikus ütemérzékkel bírnak, lazán keverik a különféle stílusokat, és az énekből simán átváltanak a rappelésre. Árad belőlük az energia, az életerő, a vidámság – ráadásul képesek hihetetlen módon felgyorsítani a tempót. Talán csak beleképzelem, de érzek náluk egyfajta rockos hozzáállást, bizonyítási vágyat és határozott véleményt a világról, a saját zenéjükről, és arról, hogy nőként mit akarnak elérni a zeneiparban. Kénytelen leszek meghallgatni a lemezüket megjelenés után (egyelőre csak kislemezeik vannak) – annyira jó, amit csinálnak.

 

 

 

Babra (Magyarország)

Öt évvel ezelőtt láttam első ízben a Babra együttest, az akkori WOMEX előtti Fonós napon. Akkor csak az előtérben jutott nekik hely, és emlékeim szerint nem voltak túl meggyőzőek, valami még hiányzott a játékukból. Manapság már a MüPában lépnek fel, és jól hallhatóan sokat fejlődtek. Azt nem mondom, hogy a nézőtéren maszkban üldögélő emberek szétszedték miattuk a házat, mert ez egyébként is tiltva van a Fesztivál Színház termében, de most szívesen hallgattam volna még a délszláv dallamokat, a tamburát és persze Varga Veronika énekét. Már van bennük élet, energia, vagyis mindaz, ami kell egy sikeres koncerthez. Azonban programütközés miatt muszáj volt távoznom.

 

 

 

Dalinda (Magyarország)

A Dalinda (név szerint Nádasdy Fanni, Paár Julianna és Tímár Sára) ugyanolyan jó, mint amilyenek két évvel korábban, a bemutatkozó albumuk megjelenésekor voltak. Azok közé az előadók közé tartoznak, akik nemcsak megőrzik a népdalokat, hanem művelik, és pont annyira frissítik, modernizálják, hogy az 2020-ban minél több embert tudjon megszólítani. A tiszta énekhangok hol kórusban, hol egymással feleselve, hol kánonban, hol a megszokottól eltérő módon szólalnak meg – színtiszta gyönyörűség hallgatni őket.

 

 

 

Golnar & Mahan Trio (Irán/Kanada/Ausztria)

Elsőre megfogott Golnar Shahyar énekhangja, messze nem az a megszokott búgó női ének, azt hiszem őt behunyt szemmel is felismerném (utoljára Moonlight Benjaminnál éreztem ilyet). A trió zenéje nálam a jazzel kevert kísérletező kategóriába tartozik, ami a maga nemében nem rossz, csak nekem nem jön be. Az ütőhangszereket kezelő Amir Wahba időnként nagyon fura dolgokat művelt – csak mindez kevés volt a meggyőzésemhez, így mentem a következő koncertre.

 

 

 

Fanfara Station (Tunézia/USA/Olaszország)

Hónapokkal korábban már hallgattam a trió lemezét, de akkor bizony egyáltalán nem fogott meg. Most viszont vagy másként ébredtem, vagy ennyi idő kellett a befogadáshoz, mert ez alkalommal kifejezetten tetszett, amit csinálnak. Mintha három koncertterem lenne egymás mellett, és mindegyikben nyitott ajtók mellett játszanak, mi meg a folyosón ácsorgunk, és nem tudjuk eldönteni, melyiken lépjünk be. Van egy rész elektronikus zene, mintavételezéssel, effektekkel, szintivel, aztán közvetlenül mellette rézfúvós játszik a maga örömére, a következő ajtó mögött pedig egy arab jóember dobol, énekel vagy különös sípján gyakorol. Véletlenségből mindenki ugyanazt a ritmust veszi alapul, így általában felerősítik egymást, a maradék időben meg kísérleti jelleget ölt a produkció. A végére meggyőztek, és gondolkodom egy lemezajánlón.

 

 

 

Justin Adams & Mauro Durante (UK/Olaszország)

Lehet nem ezzel kéne kezdenem, de büszke voltam magamra, hogy felismertem, ez a duó a Real World Kiadó stúdiójában játszik. A helyszínhez foghatóan különleges volt a zenéjük is, amit röviden úgy lehet leírni, mint amikor a rocker szólógitáros találkozik a délolasz pizzica-pizzica zenésszel, és miután összebarátkoztak, közös örömzenélésbe kezdenek. Mivel azonban mindenki csak a saját stílusában játszik, maximum annyi kompromisszumot kötnek, hogy legalább ugyanazt a nótát adják elő. A végeredmény egy különleges, semmire sem hasonlító produkció – természetesen nekem tetszett.

 

 

 

Moto Kiatu (Spanyolország)

Az estét lezáró DJ-s mulatságról ismételten megállapítottam, hogy nem az én világom, hiába keverte az elektronikát afrikai daltöredékekkel, inkább az ágyamat választottam. Csak komplett műsort találtam, szóval jöjjön egy órányi partymuzsika.