Főkép

Budapest, 2020. október 23.

 

Ezt a napot elsősorban kapcsolatépítésre és zenekeresgélésre szántam, ezért alapban kevés konferenciabeszélgetést iktattam be a táncrendembe. Az esti koncertek terén éreztem némi bizonytalanságot, ugyanis döntenem kellett, mit nem nézek meg, köszönhetően az időbeni átfedésnek. De legalább este fél hétig kötetlennek ígérkezett a program.

 

Post Brexit Working UK & EU For All Creative Arts Workers

A beszélgetés során arra próbáltunk választ keresni, hogy mégis milyen hatással lesz a Brexit a zeneiparra. Annyi kiderült, hogy nem lesz egyszerű, lesznek plusz költségek, mint például a vízum, ami azért egy nagyobb társulatnál szép összegre rúg majd, nem beszélve a kb. egy hónapos átfutásról. De a hangszerek mozgatása sem lesz egyszerű, ha jól értettem, szükség lesz egy (ATA?) igazolványra. A merchandise termékek pedig adózni fognak – és minden a határon történik, ami garantált késlekedést jelent. Ugyan csak egyszer hangzott el, hogy öngyilkosság lesz januártól az UK-ben koncertezni, és ez talán túlzás is egy kicsit, de az biztos, hogy jóval költségesebb és komplikáltabb lesz. Pár infó erre: www.ukeartswork.info

 

Ebéd után becsatlakoztam az Introduction to Russian Streaming and Social Media elnevezésű programba, amit Daryana Antipova, a Vedan Kolod tagja tartott. Mivel egy korábbi Budapest Ritmon már találkoztunk, így kedélyes beszélgetés keretében mesélt arról, hogy az orosz vkontakte.ru oldal, amit sokan hajlamosak a facebook szimpla másolatának tekinteni, miként segíti az együtteseket, előadókat, rendezvényeket. Első és második ránézésre sokkal egyszerűbb az FB-nál, mert átlátható, felhasználóbarát, és minden megvan rajta, amit egy zenekar, rajongó vagy szakmabeli elvár, és nem kell három-négy oldalt felkeresni a kívánt tartalomért. Itt egy helyen vannak a komplett lemezek, az aktuális hírek, koncertdátumok és videók (akár más csatornából, pl. youtube, beágyazva). Az meg külön jó pont, hogy a fesztiváloknál látszanak a szervezők, így kezdő együttesként rögtön tudjuk, kinek kell levelet írni. Mindez egy ingyenes, bárki által használható program segítségével.

 

A mai nap járványhoz kapcsolódó mondása: sokkal több munka és kevesebb öröm. Mielőtt végleg elszomorodtam volna (persze nem, mert kaptam pár nagyon jó zenét), elkezdődtek az esti koncertek.

 

Ana Carla Maza (Kuba/Spanyolország)

Mivel nem néztem utána a mai fellépőknek, és a többségüket nem ismertem, ez igazi vakrepülésnek bizonyult. Az este első fellépőjének talán egy klipjét láttam korábban félig, amit így utólag már bánok. Az ifjú hölgy énekel és csellózik egyszerre, bőségesen merítve a kubai zenékből, de szerintem jó adag brazil hatás is érte életében, ami értelemszerűen jelen van a muzsikájában. Ami igazán bámulatos nála, az nem más, mint az a természetesség, ahogy mindezt ötvözi és létrehozza a saját stílusát, amibe beletartozik a hangszerkezelés változatossága is. A jelek szerint nem foglalkozik semmivel, megy a feje után (nagyon helyesen). A másik, ami eszembe jutott róla, az a napsugár és a mosoly volt – ez sugárzott belőle éneklés közben, igazi optimista világnézet, az élet élvezete és öröme (utoljára Corinne Bailey Rae és Flavia Coelho esetében tapasztaltam ilyen mosolygós, napos éneket). Én is örültem, hogy ilyen intim közelségből élvezhettem a játékát.

 

 

 

Yorkston/Thorne/Khan (India/UK)

Újabb érdekes párosítás, részben szerintem az ilyesmire találták ki a világzenét. A szúfi Suhail Yusuf Khan énekest, aki echte klasszikus stílusban énekelt és egy hagyományos vonós hangszeren játszott (sarangi), két úriember kísérte (Jon Thorne nagybőgőn és James Yorkston akusztikus gitáron). Különleges élmény volt látni, miként igyekszik követni az indiai éneket a két angolszász hangszer, és igazi meglepetést okozott, amikor cseréltek, vagyis Khan kísérte Yorkston énekét, ami természetesen a zene módosulásával is együtt járt. Nagyon hangulatos zenéjük van.

 

 

 

El Khat (Jemen/Izrael)

Ők voltak az együttes, akik a hatvanas évekbeli jemeni muszlim zenében keresték a gyökereiket, és közben a saját jövőjüket találták meg. Legalábbis a mostani muzsikájuk, bár nyilvánvalóan az előbb említett korszakból merít, annyira modern, amennyire csak lehet. Improvizációk, etióp jazz, arab és zsidó hatások – valamint rengeteg kísérletezés. Mindez nagyon energikusan előadva, időnként úgy éreztem, mintha rockkoncerten lennék. Nem csoda, ha véleményem szerint ez volt az est csúcspontja.

 

 

 

Oratnitza (Bulgária)

Újabb kísérletező hajlammal megáldott társulat, akik az ortodox kántálást és a bolgár népdalokat vegyítették a jazz, illetve a progresszív rock jegyeivel, kiegészítve nem csekély elektronikával, és csak hogy teljes legyen a kép, hozzátettek még két didzseridut (didgeridoo) is. Non plus ultraként színpadra szólítottak két bájos ifjú hölgyet, akik jellegzetes bolgár énekstílussal járultak hozzá a különlegesség fokozásához. Mindezeken felül időnként úgy éreztem, mintha törzsi dobolással fokoznák a hatást. Nagyon jól kitalált, meggyőző koncert volt, képzelem, élőben milyen energiákat képesek felszabadítani a táncolni vágyó emberekből.

 

 

 

Magos (Magyarország)

A két magyar fellépőre nem sok időm jutott, mivel folyamatosan ütköztek a másik két színpad műsorával. A Magos együttes echte magyar népzenét játszik, autentikusan, Egyedi Ágnes énekével kiegészítve. Kellemes, ízes – de ezen az estén ennél többre, másra vágytam, így negyedóra után továbbmentem.

 

 

 

Ötödik Évszak/Cinquième Saison (Magyarország)

Az est második kellemes meglepetését az Ötödik Évszak okozta, pedig nem csináltak mást, csak a hagyományos magyar népi hangszereken valami újszerűt játszottak. Ez a saját meghatározásuk szerint: „népzenei hangszereléssel játszott akusztikus városi zene – melankolikus romantikával idéz meg egy olyan Budapestet, ahol egyszerre érződik a magyar népi hagyomány szellemisége és a párizsi szalonok világának hatása.”

Ezt úgy nagyjából igaznak is érzem, bár a megzenésített verseknél szerintem ez teljesen nem áll meg. Egy biztos, a zenészek egyaránt otthon érzik magukat a népzenében, a jazzban és a saját stílusukban. Talán itt az ideje meghallgatni a lemezüket.

 

 

 

Ti'kaniki (La Réunion/Franciaország)

Utoljára Danyèl Warot hallottam maloyát énekelni, de az még egészen más történet volt. Amit a Lyonban élő fiatalok játszanak, az annál sokkal több, elsősorban a fantasztikus ritmusszekciónak köszönhetően. Egyszerűen bámulatos, mennyire furmányos ritmusokat pakolnak az ének alá, szerintem afrikai, indiai és arab hatás biztosan van benne, ráadásul olyan energiát generál, ami önmagában is megbolondítja a táncosokat. Azonban ott van még az ének, ami a maga nemében szintén klasszikus stílust képvisel, "az előénekes kérdez, a kórus válaszol" formában. Ez a kettő elementáris és ellenállhatatlan, szívesen néztem/hallgattam volna még.

 

 

 

Almir Meskovic & Daniel Lazar (Szerbia/Bosznia Hercegovina/Norvégia)

Ahhoz szerintem elég nagy bátorság kell, hogy hegedű/harmonika duóval, tisztán instrumentális zenével próbálja meg lenyűgözni a hallgatóságot valaki. Márpedig ez a két muzsikus nem kevesebbre vállalkozott, és be kell valljam, nem hibáztak. Oké, ehhez kellett egy jól felépített műsor, ami kellőképpen változatos, bőségesen utal a szerb népzenére és közben nem feledkezik meg Norvégiáról sem. Meghitt kamarakoncertet kaptam, emberközelit, síró hegedűt, és persze a skandináv tájképhez nélkülözhetetlen harmonikát.

 

 

 

Australia Art Orchestra (Ausztrália)

Erről nem sok mindent tudok mondani, mert gyakorlatilag csak egy promófilmet láttam koncert helyett, amiben a tagok elmondják, miért fontos nekik ez a projekt. Az biztos, hogy sikerült valami zenén túlmutató dolgot összehozniuk, ami befogadást, elmélkedést, átélést igényel. Sajnos nem találtam olyan klipet, ami akár csak hasonlított volna a péntek esti programra, ezért ide most nem teszek semmit.

 

 

Erol Josué (Haiti/USA)

Mostanában ritkán fordul elő velem, hogy vudu pap kerüljön a közelembe. Ez a koncert a kivételek közé tartozik, mert Erol Josué nemcsak énekes, hanem a vudu vallás aktív papja is. Hogy ez mennyire van jelen a zenéjében, azt nem tudhatom, lévén franciául énekelt, amit nem értek. A ritmusszekció mindenesetre nagyon a helyén volt, miként a háttérvokált biztosító tucatnyi hölgyre sem lehetett panasz. Viszont azt muszáj megemlítenem, hogy a hangzáson még lehetett volna javítani, az énekhang túl hátra került, gyakran elnyomták a hangszerek. Ha ilyen muzsikára gondolok, akkor alapban Chouk Bwa jut az eszembe, és őt tekintem viszonyítási alapnak – hozzá képest egy haloványabb, bár talán szerencsésebb lenne a más koncepció mentén építkező produkció megnevezést használnom rá.

 

 

 

Studio Bros (São Tomé and Príncipe/Portugália)

A szokásos záró DJ fellépő műsorába ugyan belenéztem, de ekkora már alaposan elfáradtam, így magára hagytam a testvérpárt, mulassanak tovább.