Főkép

A polipok nagyon furcsa lények. Nemcsak azért, mert a megszokott négy helyett nyolc végtagjuk van, meg olyan muris a formájuk, vagy mert képesek egészen megdöbbentően kicsi helyekre is bejutni. Hanem mert úgy tűnik, az ember után az egyik legintelligensebb fajról van szó. Klasszikusan az emberszabásúakat szokás emlegetni – a csimpánzokat, a gorillákat, az orángutánokat –, ha intelligens állatokról van szó. A tájékozottabbak esetleg még bedobhatják a delfineket. De csak az utóbbi évek kutatásai tárták fel, hogy a fejlábú polipok bizony könnyedén beférnek ebbe a felsorolásba. Nemrég egy könyv is született róluk Other Minds címen, ami bemutatja ezeket a különös lényeket, és felsorol jó pár esetet, amikor bebizonyították, sokkal értelmesebbek, mint gondolnánk. Például nagyon gyorsan tanulnak. Képesek összetett terveket kieszelni, megszökni a bezárt helyekről, vagy megkülönböztetni az embereket egymástól és interakcióba is lépni velük. Úgy is fogalmazhatnék, a Nemo nyomában 2 szökésmániás polipja maga a valóság.

 

Keresve se találhatnánk jobb alanyt egy olyan sci-fihez, amiben az embertől igencsak távol álló, de mégis a Földről származó „idegen elmékről” szeretnénk olvasni. Így gondolhatta ezt Adrian Tchaikovsky brit író is, aki előző nyolclábú sci-fijének, Az idő gyermekeinek a folytatásában a polipokat helyezte a középpontba. (Nem meglepő módon a Köszönetnyilvánításban meg is említi az Other Mindsot és szerzőjét, mint egyik legfőbb forrását.) A pusztulás gyermekei kiindulása hasonló az előző kötetéhez: földi tudósok csapata egy idegen bolygó, a Nod lakhatóvá tételén dolgozik, ehhez pedig állatokat is fel kívánnak használni, jelen esetben polipokat. Azonban kiderül, hogy a célnak kiszemelt bolygón élet van. Ráadásul, miközben az emberek valamiféle alternatíva kidolgozásával foglalkoznak – aminek következtében egyre okosabb polipok jönnek létre –, kiderül, hogy a nodi élet olyan veszélyt rejt magában, ami nemcsak az expedíciót, de minden földi életet fenyeget.

 

Bár ennek a kötetnek az abszolút főszereplői a polipok – és a szinte önálló életet élő karjaik, amik kvázi „apró agyakként” is funkcionálnak –, visszatérnek az előző kötet nyolclábúi, a portiák, és a velük együtt élő emberek is. Sőt, megtudjuk, hogy hiába ért véget megnyugtatóan az előző regény, valójában még mindig maradtak megoldandó problémák az emberek és a pókok viszonyában. Tchaikovsky minden, magyarul eddig megjelent regénye valamilyen módon az egymástól eltérő lények kapcsolatát vizsgálta, igyekezett teljesen különböző gondolkodásmódokat ütköztetni és valahogy közös nevezőre hozni. Nincs ez másként most sem – ráadásul nem kettő, hanem mindjárt ötféle intelligenciát mutat be. Ezeknek az interakciói egymással, saját céljaik és jellemzőik feltárása és a környezetükkel való kapcsolata tölti meg a regényt. Ez talán a legizgalmasabb része a könyvnek, ami emellett azért bővelkedik még remek alkotóelemekben. Ebben a könyvből megtudhatjuk például, hogy a szerző milyen remekül ért a horrorhoz – és nem az arachnofóbiások ijesztgetésére gondolok egyméteres, szőrös pókokkal –, illetve milyen remekbeszabott ötleteket tud csak úgy mellékesen elszórni.

 

Természetesen a könyvet egyértelműen a polipok uralják, Tchaikovsky pedig élvezettel ecseteli az ember számára nehezen megérthető jellemzőiket. Mert hát gondoljunk bele, milyen civilizációt hozhat létre egy olyan faj, aminek gyakran nem azt csinálják a karjai, amit a fejében lévő elméje akar? Ez pedig csak egy a polipok furcsaságaiból, amik aztán igencsak megnehezítik, hogy más fajokkal szót értsenek. Néha olyannyira, hogy maga a regény is túlságosan elmerül a probléma ismertetésében, ettől pedig előfordul, hogy leül a cselekmény, az ember gondolatai pedig elkalandoznak. Szerencsére a nagy kommunikációs és értelmezési akadályok leírása után mindig történik valami, ami felrázza az olvasót – akár csak egy vicces momentum vagy egy hátborzongató fordulat –, de akik a sodró történeteket részesítik előnyben, azok készüljenek fel. Viszont mindenképpen arra buzdítanám őket is, hogy Az idő gyermekei után olvassák el a folytatást is – bár talán erre nincs is szükség, hiszen akinek az előző kötet tetszett, az ezt is le akarja venni a polcról.

 

Úgyhogy ha nem is üt akkorát, mint az előzménye, de A pusztulás gyermekei ugyanolyan izgalmas, ötletes és elgondolkodtató regény. Ráadásul miközben bámulatos fantáziával festi meg a legkülönfélébb, az embertől idegen fajok világait és gondolkodásmódjukat, még arra is rávilágít, hogy ha egy nyolckarú, gerinccel nem rendelkező, víz mélyén élő lényt képesek lehetünk megérteni, akkor talán egy másik embertársunkkal is meg tudjuk tenni ugyanezt.