Beszámoló: WOMEX 2020 – 1. nap

Budapest, 2020. október 21.

 

Végre elkezdődött – csak másként.

 

Az első napot arra szántam, hogy csendben szemlélődve átvegyem a WOMEX hangulatát, ritmusát, rájöjjek, miként és hogyan érdemes mozogni ebben a közegben. Az már előzetesen kiderült, hogy a hivatalos csetszobában zajlik az élet, ami nem csoda, hiszen majd ezer embernek van mondanivalója – vagy a saját előadóit/kiadóját ajánlja, vagy csak egyszerűen üdvözli a régi barátokat.

 

Az esti koncertek megtekintésén kívül az elsődleges célom aznapra az új zenék felfedezése volt. Azt sajnos nem sikerült megoldanom, hogy miként kövessem a napközbeni eseményeket és közben megnézzem/hallgassam a szembe jövő ajánlatokat is. Ezek többsége ugyanis youtube vagy spotify link, szóval alapban keresztbe megy a napközben futó konferenciáknak, mert egyszerre a kettő befogadása nem megy. Azon mondjuk meglepődtem, hogy nemcsak szöveges kommunikáció zajlik a digitális térben, hanem egyes kiadók videó standon fogadják az érdeklődőket. Vagyis simán lehet élőben beszélgetni velük – ez nagyon tetszik.

 

Volt egy vidám hangulatú és meglepően rövid megnyitó, melynek során Alexander Walter és Weyer Balázs köszöntötte a részvevőket. Majd azonmód kezdődtek a konferenciák, elsőként rögtön Chris Eckman, az évek óta a toplisták élén végző Glitterbeat Records tulajdonosa/menedzsere beszélgetett Ian Brennan producerrel/íróval, a most megjelent könyve és a kiadó Hidden Music sorozata kapcsán (ennek pár darabjáról írtam anno), és persze a most megjelent Ustad Saami lemezről is szó esett. Többnyire Brennan beszélt, és neki ugye nagyon határozott véleménye van a zeneiparban zajló folyamatokról. Meg volt az interakció, hiszen bőven kaptak kérdéseket a nézőktől, sőt, az első félóra után egyre többen kerültek ki a videófalra – szóval ez igazán érdekes beszélgetés volt, sajnos egy óra után vége lett, pedig még szívesen hallgattam volna a résztvevőket.

 

Utána volt egy beszélgetés a klímaváltozással kapcsolatos kihívásokról. Ez is érdekesnek bizonyult, mivel sikerült egymástól tényleg messze eső rendezvények szervezőit összehozni. Ott volt Amitava Bhattacharya, az indiai banglanatak dot com alapítója/igazgatója, Oszkó-Jakab Natália, aki többek között a Művészetek Völgye általános igazgatója, valamint Martyna Markowska, Katowice város programvezetője. Mindenki más-más problémákkal szembesül, de mindenki igyekszik zöldebbé, környezetbarátabbá tenni a rendezvényeit.

 

Mindez csak arra volt jó, hogy még jobban várjam az esti koncerteket. Gondolom, sokakban eleven még az öt évvel korábbi emlék, amikor folyamatosan mászkáltunk a MüPa helyszínei között, keresve és megtalálva a kedvünkre való koncerteket. Idén minden másként van. Egyrészt jóval kevesebb a fellépő, másrészt – és ez a fájóbb nekem – sajnos sokkal rövidebbek a koncertek, nagyjából huszonöt perc jut mindenkinek, amiből legalább 5 percet elvisz a koncertek utáni interjú. Amik egyébként jók, informatívak, tényleg pluszt adnak a zenéhez, csak ugye egyes előadókat még legalább kétszer ennyi ideig néztem volna. Meg ugye nem mindegy, hogy az első sorban állva, vagy a monitor előtt ülve élvezem a koncertet. Ezt az élményt csak részben ellensúlyozta a gyakorlatilag komplett, DVD-re másolható, készre vágott promó anyag. Ennyi általánosság után jöjjenek a fellépők.

 

La Mambanegra (Kolumbia)

Ugyanolyan jók voltak, mint a lemezen (El Callegüeso y Su Mala Maña), sőt jobbak, élőben ugyanis átjött az a hihetetlen energia, ami ebben a „Break Salsa” muzsikában megvan. Csak három számot játszottak, amibe még rövid szólókat is beszorítottak, de így is átjött, hogy miért hívták őket meg a nagyobb világzenei fesztiválokra. Az este egyik legjobb produkcióját nyújtották, de ebből a zenéből legalább egy óra a minimális adag.

 

 

 

Kutumba (Nepál)

A nevük szanszkrit eredetű, instrumentális zenéjükben keveredik az uptempo, az indiai ritmus, a kínai dallam, az északi füves puszták hegedűszója – akár egyetlen számon belül felhasználva ezeket. Mindez hagyományos nepáli hangszereken előadva, amelyek egy részét, ha jól értettem az interjút, saját maguk készítették. Egyszerre hipnotikus és megnyugtató, amit csinálnak, valamint kellőképpen egzotikus és nem utolsó sorban hagyományos. Ez még nem minden, mert az egyik számukat hallgatva olyan érzésem támadt, mintha a furulyás kelta dallamokat játszana. Az hiszem, írnom kellene az utolsó lemezükről.

 

 

 

Širom (Szlovénia)

Hihetetlen és egyben bámulatos, mennyire egyedi az a kísérleti alter népzene, ami kikerül a Širom trió műhelyéből. Ahogy ők mondták az interjúban, ez egy párhuzamos világ párhuzamos népzenéje. Rengeteg kísérletezést, improvizációt érzek a háttérben, ami többek között abban nyilvánul meg, ahogyan játszanak ezeken a részben saját készítésű hangszereken. Különleges hangulata, energiaáramlása van a zenéjüknek, cseppet sem érzem túlzásnak rá, hogy egyedi és semmire sem hasonlítható az, amit csinálnak. Korábban már próbálkoztam ennek pontos behatárolásával, de akkor sem jártam sikerrel:

„Oké, azt eddig is tudtam, hogy ők egy kísérletező társulat, akiknek nagyon fontos a Prekmursko (Muravidék)-Tolminsko-Kraške vidék népzenéje, ezt mint kiindulási alapot használják. Illetve ez nem igaz, mert náluk nincs kiindulási pont, csak különféle dallamok, hangok, stílusok, amelyeket nem használnak, mert náluk nincsenek megszokott minták, csak alkotás van és hangulat. A különféle források (kelettől-nyugatig) esetükben csupán inspirációt jelentenek, felbukkanásuk ugyan tudatos, de néha csak jelzésértékű, miként az improvizáció sem csupán a kompozícióba megtervezett rögtönzés, hanem egy lépcső, amire fellépve új vidékre/szintre jutunk. A budapesti koncertjük kapcsán anno ezt írtam:

„A szlovén Širom koncertje számomra egyfajta meditációs foglalkozással ért fel: a zene fokozatosan letisztítja a zavaró gondolatokat, érzéseket a lélekről, és hirtelen magunkra maradunk a hangokkal. Ez a fajta megtisztulás tökéletesen működött csukott szemmel (már csak szöveg hiányzott, hogy most gondoljatok a tűzre, most a hegyekre, stb.), de muszáj volt újra kinyitnom, mert látni akartam miként játszik a trió a különféle hangszereken. Egy ideig figyeltem a hármas vagy több tagolású dalszerkezetekre, azonban minden erre irányuló próbálkozást meghiúsított az áradó zene.”

 

 

 

Marja Mortensson (Norvégia)

Ez is egy nagyon különleges koncert volt. Képzeljük el, hogy a népdalénekes Marika mögé odateszünk egy vonósnégyest és ráadásul egy tubást kísérőnek – és hagyjuk őket közösen játszani. Úgy gondolom, hogy már ennek a felállásnak az elképzelése sem egyszerű, de hogy még nehezebb legyen, Marika helyett tegyünk a klasszikus muzsikát játszók elé egy számi hölgyet, és hagyjuk yoikot énekelni. Én mondtam, hogy ez egy nagyon-nagyon különleges produkció. Ráadásul Marja Mortensson átlényegül éneklés közben, ragyog, sugárzik belőle az életerő, eggyé válik a yoikkal – legyen az szöveges vagy szöveg nélküli. Azt hiszem, az ő lemezéről is írnom kellene.

 

 

 

Tęgie Chłopy (Lengyelország)

Úgy tűnik a lengyeleknél nem egyedi eset, hogy egy lakodalmas muzsikát játszó együttes kerül a figyelem középpontjába. Korábban a Vołosi volt ilyen, most pedig a Tęgie Chłopy. Ők mondjuk nem az ifjú pároknak játszottak szombatonként, hanem komoly kutatómunkát végeztek, hogy megismerjék a 70-90 évvel ezelőtti zenéket. Egyfajta hagyománymentés, értékmegőrzés a céljuk, azzal kiegészítve, hogy azért némi modernizáció óhatatlanul történik. Polka, mazurka, és volt még pár a repertoárban, amit fel sem ismertem. Egy biztos, igazi talpalávaló muzsikát hallottam, ami táncházban vagy más táncos rendezvényen garantált siker lesz.

 

 

 

Alogte Oho & His Sounds of Joy (Ghána)

Amit ez a társulat művel, az érdekes elegye a high life és a gospel stílusnak. Egyébként az is fura volt elsőre, hogy kizárólag „nyugati” hangszereket használnak: komplett dobfelszerelést, két szintetizátort és két rézfúvóst. Nem beszélve arról, hogy az afrikai zenei hagyomány szerintem legfeljebb nyomokban, utalásszerűen van jelen, ez tényleg modern kori muzsika – bár ha úgy látják jónak, azért ők is el tudják nyújtani a számokat. Ez is igazi bulizene, tele élettel, vidámsággal.

 

 

 

Coşkun Karademir Quartet (Turkey)

Ez egy igazi kamarakoncert volt, kisterembe való, ráhangolódott közönséggel, akik belülről élik meg a zenét, kizárva a külvilágot, nagyon személyessé téve az élményt. Egyfajta Fekete-tenger környéki egyveleget kaptunk, török, oszmán, örmény hatás biztos volt a muzsikában, és arra is rácsodálkoztam, hogy a kvartett fele kottából játszik. Ez persze semmit nem vont le a produkció élvezeti értékéből, nekem legalábbis tetszett.

 

 

 

Xabi Aburruzaga (Spanyolország)

A baszk harmonikás, Xabi Aburruzaga triója sajnos nem az én muzsikámat játszotta, így ezt a huszonöt percet használtam fel táplálkozásra, ezért csak fél szemmel néztem, mit csinálnak. A táncossal megerősített látvány és persze a hozzá tartozó vérbő harmonikaszó egyébként teljesen rendben van.

 

 

 

Nickodemus (USA)

A nap végét stílusosan egy lemezlovas zárta, de mivel nem járok ilyen táncos helyekre, ez a produkció sem nekem lett kitalálva, bár nagyon ügyesen zsonglőrködött a bakelitekkel, és a ritmus egy pillanatra sem tört meg.

 

Napközben még megnéztem a magyar táncházmozgalomról szóló dokumentumfilmet, amit Simon Broughton és Weyer Balázs rendezett. Elég, ha annyit mondok, ezt minden magyar embernek meg kellene néznie legalább egyszer! Informatív, amennyire lehet, objektív, és tényleg átfogó képet nyújt a táncházak történetéről.