Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Egy kicsit remegett a kezem, ahogy a „Küldés” gombra kattintottam, de csak egy másodperc, és az e-mail már landolt is a címzett fiókjában; a döntésem immár visszavonhatatlan volt. Időpontot kértem egy pszichológustól.

Nem ez volt az első olyan időszak az életemben, amikor úgy éreztem, jót tenne valaki, akivel át tudnám beszélni a gondolataimat, érzéseimet, frusztrációimat; aki kívülállóként segítene rendet tenni köztük. Mégis nehéz volt rászánnom magam az első lépésre. Hiába vagyok elméletben tisztában vele, hogy ha valaki pszichológushoz jár, az nem a gyengeség jele, valahol mélyen mégis működnek bennem az előítéletek. Rettegtem, hogy a külvilág megbélyegez, ha bevállalom. Sokáig inkább egyedül küzdöttem, hol több, hol kevesebb sikerrel, közben pedig nem győztem csodálni a körülöttem élőket, akik varázslatos módon képesek voltak vaskézzel irányítani a saját életüket.

A terapeuta Lori Gottlieb és a könyve nagy szerepet játszott abban, hogy végül elküldtem azt a bizonyos e-mailt.

Vannak olyan könyvek, amelyek élvezetéhez idő kell, hosszú oldalak, fejezetek, mire az olvasó igazán belefeledkezik. Nos, Gottlieb könyve nem ilyen: az első szótól az utolsóig otthon érezzük magunkat a szövegben, pedig van a kettő között majdnem ötszáz oldal!

Lori az írásában meghívja az olvasót a szobájába, és maga mellé ülteti. A szereplők nem mások, mint a páciensei (természetesen álnéven szerepeltetve), akik az ülések során feltárják traumáikat, szorongásaikat, élettörténetüket, hogy aztán a pszichológussal közösen próbáljanak megoldást, vagy még inkább, a fel- és megdolgozásra módot találni. Van köztük halálos betegséggel küzdő feleség, magányos idős asszony, stresszes családapa; de ha pusztán ennyi lenne az egész, a könyv aligha lenne ennyire sikeres… Lori ugyanis nemcsak pszichológus, hanem páciens is a saját terapeutájánál; a kettő között pedig ember, a maga hétköznapi problémáival. Egyikből sem zárja ki az olvasót. Márpedig kevés dolog tehet rokonszenvesebbé valakit, mint az, ha gyarlósága a sajátunkra rímel: állandóan az exére keres rá a Google-ön, titokban seggfejnek tart néhány embert, noha soha nem mondaná a szemükbe, és azon aggódik, nem tartja-e hülyének, bénának, nyomorultnak a pszichológusa. Őt, aki szintén egyetemet végzett, tapasztalt szakember!

Gottlieb nemcsak szimpatikus és közvetlen stílusú, hanem kiváló történetmesélő is. Ez nem is meglepő, tekintve, hogy hosszú évekig dolgozott sorozatokon (olyan sikerszériákon is, mint a Vészhelyzet!); a tapasztalatát látványosan kamatoztatja saját művében is. A sorozatokhoz hasonlóan a könyve több történetszálat mozgat párhuzamosan, a tökéletes pillanatokban váltva egyikről a másikra, hogy az olvasó figyelme egy pillanatra se lankadjon, és ne nyugodjon addig, amíg minden égető kérdésre kielégítő választ nem kapott – természetesen csakis az utolsó oldalon.

Ha pedig mindez nem lenne elég, a szövegben – még mindig a megfelelő helyeken, rendkívül olvasmányosan – rövid beszámolók és hivatkozások vannak elrejtve a pszichológia néhány ágazatáról, elméletéről és neves képviselőjéről. Míg az erre fogékony olvasó újat tanulhat, a szkeptikusokat emlékezteti, hogy itt egy tudományról van szó.

Mégis, ekkora változatosság és ennyi izgalmas téma mellett, valójában két fő célja van Gottlieb könyvének. Először is: empátiára tanít a kliensei és a saját történetein keresztül. Nincs olyan ember, akinek ne lennének nehézségei az élettel, legyen az kicsi vagy nagy, és mutasson bármit is a felszín: a társadalmi, az anyagi helyzet vagy éppen a mosoly az arcon. Valójában senki nem képes állandóan, szünet nélkül vaskézzel irányítani az életét… Másrészt pedig betekintést enged nem csupán a pszichológus szakma kulisszatitkaiba, de a pszichológusok fejébe is. Az életben való szerencsétlenkedéseink felett hűvösen és felsőbbrendűen ítélkező alakból hús-vér embert varázsol. Micsoda bravúr! Márpedig manapság, főképp Magyarországon, nagy szükség van a pszichológusokról terjedő tévhitek eloszlatására…

A néhol kicsit azért hatásvadászba hajló stílus és a kissé hollywoodi rózsaszín cukormáz ellenére képtelen voltam letenni ezt a könyvet. Ha még kételkednél akár az olvasását, akár – hozzám hasonlóan – valami más döntést illetően, csak azt tudom mondani: igen, szerintem akarsz beszélni róla!