Beleolvasó - Benyák Zoltán: Képtelen történet

 

Fülszöveg:
Max történetek ír. Különlegeseket, vicceseket, fantasztikusakat. Ez a munkája, és jól csinálja. Olyan jól, hogy észre sem veszi, a meséiben él. Egy olyan világban, ahol a történetei veszik körbe: hősök, fura lények, vad tájak. Ám egy napon bekopogtat az egyik szereplője, egy szemtelen kislány, és arra kéri, segítsen megtalálni az egyik történetben elveszett holmiját. Max belemegy a dologba. A lánnyal az oldalán kilép biztonságos tornyából, és a kalandok rögtön elsodorják. Egyenesen a szörnyek, legendák, gonosz tervet szövő szereplők világába.

 

Benyák Zoltán páratlan fantáziával alkotta meg új regényét. Újra átélhetjük az Alíz Csodaországban, vagy Óz, a nagy varázsló élményét. Lehetünk gyerekek, elengedhetjük a fantáziánk, együtt nevethetünk, aggódhatunk hőseinkért a Képtelen történet minden egyes oldalán.

 

 

 

Részlet a könyvből:

A lány nagyjából tízéves lehetett. Könnyű nyári ruhát viselt, vajszínűt, bordó virágmintával. Oldalán zsömleszínű fonáltáska, kéthüvelyknyi széles pánttal. A haja vállig ért, a szeme egyáltalán nem megszeppentségről árulkodott, inkább dacról és akaratosságról...

– Maga lenne a mesés fickó?

... na és talán szemtelenségről.

– Én vagyok.

– Hm.

– Nem ilyet vártál?

– Nem tudom, mit vártam. Azok után, ami odakint van... – Fejével az ablakon túli világ felé intett.

Félix idegesítően felröhögött, és csapdosott gránitszárnyával.

– Na, végre helyretesz valaki, Max! Legfőbb ideje volt! Én mondom, legfőbb ideje!

Max, megelégelve a kéretlen károgást, egy söprűvel kihessegette a szobából a vízköpőt. Mikor a mocskoscsőrű madár kirepült, becsukta utána az ablakot, kirekesztve a világot.

Megkönnyebbülten sóhajtott.

– Fura egy szerzet ez – vonta fel a szemöldökét a lány.

– Ha tudnád, mennyire. De most, hogy elment,végre tudunk beszélgetni.

A történetíró az asztalához ültette a lányt. Mivel nem volt másik széke, könyvekből emelt egy hatvan-hetven centiméter magas kupacot, és párnát dobott a tetejére.

– Canterbury mesék – olvasgatta a lány a könyvek gerincét. – A sátán kutyája. A kincses sziget.

– A legjobb ülőalkalmatosság. Első kiadások mind. Ilyen drága széken még sosem ültél.

A lány sóhajtott, majd lehuppant a könyvszékre.

– Gondolom, tudja, ki vagyok – mondta. Gyerekhangja volt, de már akadt benne némi zönge a tinikor kérlelhetetlen önfejűségéből.

Az író a homlokát dörgölte, tanácstalanul hümmögött, majd kibökte:

– Sajnálom, de nem.

– Moira – próbált a lány segíteni.

– Igeeen...

– A Bíbor város. Az egyik írásából. Emlékszik?

– Naná – vágta rá a szófaragó. Az emlékei olyan ködösek voltak, akár egy erdei tisztás egy tündérmesében. A Bíbor városra emlékezett, bár az egyes részletek belevesztek abba a ködbe.

A lány elhúzta a száját.

– Mi volt az első bekezdésben? – szegezte a férfinak a kérdést, a szitán átlátók bizonyosságával.

– Több száz történetet írtam. Némelyik tíz, mások több száz oldalasak. Túl sok a szereplő, a helyszín, a név, és én bevallom, hogy...

– Hagyja csak. Én voltam a naiv, hogy azt hittem, fontosabb voltam, mint a szörnyetegek, a túlvilági rémek, akiket kieszelt. Elvégre csak egy egyszerű lány voltam, akiről alig pár oldalt hordott össze, és úgy jellemezte: „csípős nyelvű, de legalább pökhendi libácska.”

– Óh! – Az író a könyvespolca felé sandított, pedig tudta, hogy ott csak mások könyveit tartja. A sajátjaitól szeretett tisztes távolságot tartani.

– Ne fáradjon! Nem kell leellenőriznie – jegyezte meg a lány. – Pontosan idéztem. Tuti. Elvégre az én történetem, még akkor is, ha maga gépelte le. Remélem, nem baj, ha nem nevezem írásművészetnek a kopácsolását.

– Neeem.

Az ablakon túl az égbolt halványvörös színű volt, de annyira, hogy a látványtól még egy kódexen dolgozó szentképfestőnek is felfordult volna a gyomra. A felhőket mintha sablonnal öntötték volna, nélkülöztek minden kellemes kaotikusságot, amit csak a természet ötölhet ki. A nap aranysárga érméje vízszintesen haladt a horizonton jobbról balra, a távoli dombok hulláma egyenletes volt, akár egy alvó óriás szívdobbanásai.

– Szóval, Moira? Mi is a családneved?

– Nincs olyanom. Azt nem találta ki.

– Jellemző rám.

– Gondolom, nem volt szükség rá. Végül is, csak egy csípős nyelvű, pökhendi libácska vagyok. Így írt meg, bár az ilyen jelzőket talán nem kellene halmozni.

– Olykor márpedig muszáj.

– Hagyjuk – intette le a lány. – Maga pedig?

– Max.

– Azt tudom. De mi a maga családneve?

A mesemondó a homlokát ráncolta.

– Nem ugrik be. Biztos nem fontos.

– Talán valóban nem az. – A lány keresztbevetette a lábát, mint egy igazi díva. – Sokkal fontosabb lenne megállapítanunk, hogy valóban maga-e az, akinek mondja magát.

– Ki más lennék?

– Vannak kételyeim. Az is lehet, hogy maga nem a neves szófaragó, hanem csupán egy történet szereplője. Éppen olyan kitalált, mint én.

– Biztosíthatlak, hogy nem így van.

– Útban idefelé, ami, megjegyzem, külön történetet érdemelne, láttam furcsa dolgokat. Egy iskola-buszt, aminek a kipufogójából vattacukrot pöfékelt... Egy Tigris tankot, ami ágyújával szétlőtt egy emlékművet, aztán a katonák kiszálltak, újra felépítették, majd megint szétlőtték.

– Utálom azt a helyet. Gyerekkori szavalóversenyek helyszíne.

– Akárhogy is, itt bárki lehet bármi, és bármi válhat bárkivé.

– Ezt biztos így akartad mondani?

– Bizonyítsa be, hogy maga a mesemondó Max!

Max hátradőlt a székén, feljebb pöckölte a fején a puhakalapot, ahogy Sam Spade, a kedvenc magánkopója tette a legjobb regények legjobb jeleneteiben.

– Mire gondol, kishölgyem?

– Ha maga Max, szócsavaró szófacsaró, akkor mutassa meg, mit tud! Kapja meg a tollat, és írjon nekem valamit, ami valóra válik!

– Nem elég, ha azt mondom, hogy én vagyok?

– Ugyan már! Fogja a tollat!

Max kihúzott egy papírfecnit a ballonkabátja zsebéből, kisimította a gyűrődéseit, és az asztalra rakta.

– Várjon! Akármit nem ér írni. Én mondom meg, hogy mi legyen az.

– Rendben – vont vállat Max, azok fölényével, akik bármit papírra tudnak vetni.

– Egy kávés-mascarponés desszert legyen, fodros csíkokba csavart csokiöntettel, és egy szem meggyel a tetején.

A toll sercegve karcolta a papírt, mint a véső a követ. A betűk íve úgy kanyargott, akár a ceruzarajz gondosan megformált idomai. Egy perc volt az egész, nem több.

 

A fehér krém, a sötét piskóta ízgyönyörben fonódott össze. Rétegről rétegre, az egyik folyton a másik fölé akart kerekedni. A torta csúcsán, a csokimezőn egy magányos meggyszem trónolt, uralva a páratlan ízt, mintha maga teremtette volna az alant épülő finomságot.

 

– Kész! – nézett fel Max. – Ott van a széked mellett.

Moira lenézett. Karnyújtásnyira, a könyvkupac mellett egy talpas kristálykehelyben ott volt a desszert.

Felvette, az ölébe fogta, majd a meggyszemet kicsit végigcibálva a mascarpone-hegyen, a szájába dobta a gyümölcsöt.

– Pont ilyennek akartam – cuppantotta. – Nos! Max úr. Valóban maga az. Most már elmondhatom, miért is tettem meg egy ilyen hosszú utat.

 

A kiadó engedélyével!