Michael J. Sullivan: Mítoszok kora
Írta: Szabó Dominik | 2020. 09. 30.
Meg lehet ölni egy istent? Raithének valahogyan sikerült – ezáltal nem csupán saját magát, de az egész emberiséget is veszélybe sodorva. A legyőzhetetlennek tartok fhreyek – akik nem csupán mindent irányítanak, elképesztő harcosok, de némelyikük még varázslatos erővel is bír – Raithe tette után el akarják tiporni az összes rhunát, vagyis embert. Amúgy sem tekintik őket teljes értékű lénynek, és hát ha megcsíp egy hangya, akkor sem kutatunk az után a hangya után, hanem kiírtjuk az egész bolyt... Rhen-dahlban, a rhunák egyik falujában kétkedéssel fogadják már azt a hírt is, hogy valaki megölt egy istent, nemhogy a fhreyek háborút indítottak ellenük –, ám amikor egymás után érkeznek a baljós előjelek, mindenki kezdi érezni: az eddigi világnak vége, és most valami új kezdődik.
Michael J. Sullivan neve nem ismeretlen annak, aki az elmúlt években követte a hazai fantasy megjelenéseket; most pedig a hatrészes Riyria-krónikák és az (egyelőre) kétrészes előzménysorozat után több ezer évvel lépünk vissza az általa teremtett univerzum múltjába. A szintén hatrészesre terebélyesedő Az első birodalom legendái azonban pont az időugrás miatt tökéletesen olvasható a korábban megjelent regények ismerete nélkül is – persze aki már azokon is túljutott, az találgathat és tippelgethet, hogy amit a kronológiailag később játszódó regényekben emlegettek, az vajon itt miként fog megjelenni, de ez legfeljebb kis játék, valódi kapcsolat egyelőre nincs a sorozatok között.
Ez pedig azt jelenti, hogy Sullivan bátran el tudott rugaszkodni a korábban kitaláltaktól, és egy szinte teljesen új világot teremteni. Új népcsoportok, új társadalmi felállás, új típusú problémák – viszont a Sullivantől megszokott stílusban. Például a középkorias környezet helyett úgy érződik, hogy egy kicsit visszaléptünk, az emberek inkább a pikt-kelta törzsekre emlékeztető szerveződésben és módon élnek: a kovácsolt kardok ritkaságszámba mennek, egymással háborúzó törzsek és klánok alkotják a rhunák nemzeteit, más társadalmi szabályok érvényesülnek. Ez érdekes színt vihetne Sullivan stílusába, de a külsőségeken túl egyelőre nem érzem igazán ennek a kornak a jellemzőit, ugyanolyan szimpatikus-szerethető a hangulat, mint a korábbi regényeiben, hiába vannak utalások és elmondott (de nem megmutatott) események ezekre a sajátosságokra (bár persze más a cél, de nagyon erős a kontraszt például Angus Watson kelta törzseivel és azok brutalitásával).
Talán ugyanez az oka annak is, hogy magát a történetet sem érzem még elég súlyosnak. Sullivan persze ugyanolyan gördülékenyen és izgalmasan ír, mint korábban: miután beindulnak az események, nehéz letenni a kötetet, annyira lendületesen haladunk előre, annyira magukba vonnak az események. Mégis, míg korábban Royce és Hadrian kalandregényes, buddy comedy jellegű cselekményvázához jól illett a könnyed, párbeszédekre támaszkodó, laza stílus, addig a mostani epikus/high fantasy felé haladó történet mintha más hozzáállást kívánna meg. Értelmezhetem úgy, hogy Sullivan a különböző alzsánereket a saját képére formálja, de így, a sorozat elején nekem még eléggé kérdéses, hogy ez mennyire tud jól működni hosszú távon is, mennyire fogjuk átérezni a világformáló eseményeket és a nemzetek sorsát eldöntő kérdéseket.
Ettől függetlenül ugyanis az első részre még nem tudok nagyon panaszkodni. Egyelőre tényleg a folyamatok elejét látjuk – bár pont a végére egy számomra meglepő ponthoz jutottunk el, és hirtelen nem is tudom megtippelni, hogy mi lesz még itt öt részen át –, inkább csak a szereplőkkel és a személyiségükkel ismerkedtünk. Raithe, Malcolm, Suri, Perszephoné, Arion, Nefron – nincs belőlük kevés, érezhető is, hogy Sullivannak egyszerűbb dolga volt csak két figura jellemének bemutatásakor, most még mindenki tipikusan egy-két jellemvonásból áll, meglehetően fekete-fehéren él a lapokon, de szerintem jó úton haladunk ahhoz, hogy érdekes árnyalatokat és összetettebb személyiséget nyerjenek. Cserébe viszont már most is szerethetőek és élvezet olvasni a szópárbajaikat (hiába, ebben Sullivan legyőzhetetlen).
Nem tagadom, még kissé visszafogottan lelkesedem Az első birodalom legendái-sorozat iránt, de talán ez normális, ha valami másba fog egy olyan szerző, akitől már féltucatnyi regényt nagyon szerettem. De pont ezért bízom Sullivanben, hogy megugorja majd ezt, mint ahogy a Riyria-krónikák során is részről részre vált szórakoztatóbbá (máig bennem van, hogy a harmadik rész után nem voltam biztos a folytatásban, erre a negyedik rész bitang erős lett, talán az egész széria egyik legjobbja). Persze aki hozzám hasonlóan szerette a Riyria-történeteket, az ne habozzon ebbe se belevágni – szerintem újfent egy olyan sorozat kezdetét olvashatjuk most, amit majd évek múltán a kedvenceink között tudunk emlegetni.