Főkép

Előrebocsátom: az, hogy e könyvről olvasásélményem született, igencsak érdekes saját magam számára, ugyanis nem kedvelem túlságosan a thrillert – márpedig ez a mű ebben a kategóriában szerepel. Mégis mellette döntöttem; a fülszövege oly rövid és tömör, hogy már ez is figyelemreméltó volt számomra, amikor az egyik könyvesboltban bogarásztam újabb olvasnivaló után.

 

„Egy napfényes délelőtt egy család költözködik be újonnan vásárolt házába a londoni kertvárosban, a Trinity Avenue-n. Nincs ebben semmi különös. Kivéve, hogy az a te házad. És hogy nem adtad el.”

 

Nem vettem meg azonnal, de érdeklődtem ismerőseimtől a műről. Alig akadt, akinek tetszett, sokuktól az „unalmas” jelzőt hallottam. Én mégis egyre kíváncsibb lettem, pedig általában amikor azt hallom másoktól, hogy egy könyv „rém unalmas”, akkor inkább mást keresek magamnak, ám valamiért végül mégiscsak az elolvasása mellett döntöttem. Milyen jól tettem! Számomra cseppet sem volt unalmas, sőt!

 

A címbéli ház igen különösen cserél tulajdonost; ennek kapcsán kapunk ismereteket arról, hogy Fi és Bram házassága hogyan alakult. Érdekesnek találtam, hogy míg az egyik fejezet a jelenben, a másik a múltban történteket meséli el. Kifejezetten tetszett, hogy mindkét főszereplő szemszögéből láthatjuk az eseményeket, és bepillantást nyerhetünk az érzéseikbe, gondolataikba. Míg Fiona egy rádióműsor kapcsán meséli el a történetet, addig Bram levélben írja le a saját verzióját – tulajdonképpen olyan az egész, mintha mindkét fél naplót vezetne ugyanarról a dologról és az ahhoz vezető útról.

 

Számomra igen tanulságosnak tűnik az, hogy Bram hogyan keveredett bele egy végeláthatatlan hazugságspirálba egyetlen „kezdő” hazugság után. Egyik bajból még ki sem kecmergett, már benne is volt a másikban, és egyik hazugsága generálta a következőt, egyik meggondolatlan cselekedete a másikat. Nagyon tetszett, hogy a szerző bemutatja Bram vívódásait, lelki megpróbáltatásait, a pszichés megterhelést, amellyel meg kell(ene) birkóznia gyakorlatilag teljesen egyedül, hisz a hazugsága és az elhallgatásai miatt nemigen tud segítségért fordulni egyetlen családtagjához vagy barátjához sem. Fi pedig állandó bizonytalanságban, kérdések és kétségek közt gyötrődik, és világosan láthatjuk, miért olyan érthetetlen számára, hogy a tulajdon házának valaki más lett a tulajdonosa.

 

Ahogyan a cselekmény fejezetről fejezetre bonyolódik, úgy válik egyre izgalmasabb olvasmánnyá – legalábbis számomra nagyon is annak bizonyult. Talán, ha nem vesszük túl szigorúan az irodalmi kategóriákat, akkor ez a mű beillik egy furcsa családregénynek vagy akár egy pszichológiai esettanulmánynak, mindamellett, hogy eredetileg egy bűnügyet mesél el.

 

Fordulatokban bővelkedő, izgalmas, érdekes, hihetetlen történet, amely, ha jobban belegondolunk, akár igaz is lehetett – de reméljük, hogy mégiscsak kitaláció. A végén pedig olyan a csattanó, amelyre végképp nem számítottam: meglepő és váratlan. Louise Candlish olyan csavart szúr be művének végére, amin még egy darabig gondolkodhat az olvasó.