Főkép

Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke 2016-os választási kampányában falat ígért az őt hatalomra segítő szavazóknak az USA és Mexikó közt, mely határvonalért szerinte Mexikónak kellene fizetnie. Az elnöki retorikától nem idegen felelősséghárítást nem állítja meg se beton, se acél, de természetes barikádok sem: az végiggyűrűzik az Egyesült Államokkal szomszédos ország drogkereskedelemének majd’ minden érdekeltjén, hogy annak terhe végül a legkiszolgáltatottabb rétegek vállán állapodjon meg.

 

Mivel a kiiktatott vétkes helyébe rögtön újabb lép, elszámoltatni igazából nincs kit, a ciklus látszólag megtörhetetlen. Nem segít e helyzeten az állami szintű korrupció és a tehetetlen, javarészt távirányítással működtetett rendfenntartás, ami rég elvesztette a biztonság letéteményesének hozzá kapcsolt illúzióját; a kétfelé szakadt lakosság mélyszegénységben élő többsége a bűn káoszában fuldoklik, annak súlya alatt rogyadozik. A társadalmi konszenzus megszűntével lokális civil szerveződések ragadják magukhoz a hatalmat, vagyis az automata fegyvereket, amik aztán egyirányú utat nyitnak használóiknak a túlkapások és visszaélések birodalmába.

 

Ebben a forrongó világban tart iránytűt nézője elé a Restepo című háborús dokumentumfilmért Oscar-díjra jelölt Sebastian Junger és az Emmy-díjas producer, Nick Quested, valamint mutatja be annak történetét két család boldogságkeresése mellett. Nem egyszerű vállalkozás, de jelentem, boldogultak vele, amely siker az én nyomorultságérzetemben elég jól mérhetőnek bizonyul: Mexikó meglehetősen távol találtatik, bizonyos szempontból mégis ijesztően közelinek érzem.

Ludy, a tizenhét éves guatemalai lány, miután hazájában átélte a nemi erőszak borzalmát, barátaival egy karaván biztonságát választja, hogy átjusson Észak-Amerika déli szomszédjába. Hogy ott sem a jólét várja, az eddigre tudható; Mexikó a maga kilencvennyolc százalékban megoldatlan bűnesetével tipikusan az átvándorlás, nem pedig a bevándorlás célpontja.

 

Sara és Charad gyermekeikkel éhezésen innen, hajléktalanságon túl az ígéret földjeként tekintenek a cölöpökön túli Arizonára, miközben a film narrátorainak egyikeként esélyt kérnek néma hallgatóságuktól: nem minden migráns egyforma, vagy tovább menve: nem mindegyikük bűnöző. A „narcos”, vagyis a kábítószerek (többnyire kokain, crack, kristálymeth, esetleg heroin) előállításából, terjesztéséből profitáló bandák végtelennek tűnő pénze könnyen fertőzi meg a gazdaság legitim szektorait is; megalapozottnak tűnő vádak szerint a HSBC bank mexikói részlege nyolcszáznyolcanegymillió dollárnyi kartellpénzt fecskendezett vissza a szervezethez, miután tisztára mosta azt. Az elrettentő információ (ódivatú vagyok, ténynek bírósági ítéletet követően hívnám) talán ékesen bizonyítja, mire számíthatunk, amikor a normaszegésből lesz norma, és anyagi érdekek mentén alakul hétköznapi valóságunk.

Jó érzékkel választott felkarolandó témát a NatGeo, az időzítés több szempontból eltalált. Egyrészt az egyéni érdekek mentén egyes csoportokat ellehetetlenítő, másokat protezsáltként kezelő a populizmus fenyegető rémét emlegetni olyan lenne, mint a globális felmelegedést jövő időbe helyezni, másrészt a migráció sem szűnt meg attól, hogy épp kevesebb plakátot látunk róla.

 

A csatorna mint közvetítő médium gazdasági érdekeit sem rossz szájízzel említem meg, mindössze arról van szó, hogy nem tudom nem észrevenni, ahogy a Narcos Mexikó című sorozat dramatizált formában részben lefedi a Junger / Quested produkció bizonyos részeit. Ha ennek hatására többen figyelnek fel a Vér a falonra, részemről üdvözlöm a jelenséget; érzékrobbantó információorgiánkban kellenek a szemet vonzó zászlóshajók. Megfelelőnek éreztem a háttértudás és a menekültek aktuális küzdelmeinek adagolásának arányát, illetve hogy a készítők hagyták az eseményeket és a megszólalókat önmagukért beszélni, drogfutárok kocsijaiba ülni, mákültetvényeseket a munkájukról hallgatni pedig elképesztő élmény volt.

 

Tanulságokban gazdag, erős végeredmény született erőfeszítéseiknek hála, aminek megtekintését akkor is javasolnám, ha errefelé Amerika csak álmainkban integet vissza – különösen mostanság. Bemutató szeptember 25-én pénteken, este tíz órakor.