Főkép

Picit több, mint fél éve keresett meg a szerző azzal, hogy hamarosan megjelenik egy regénye és szeretné, ha – az ekultura.hu szerkesztőségi tagjaként – írnék egy rövid ajánlást, amit betehetnének a fülszövegbe. Meglepő, ugyanakkor hízelgő volt a felkérés, és egy pillanatra meg is riadtam a feladattól, illetve inkább a műfajtól. Jó-jó, szeretek én kilépni a komfortzónámból, de nem feltétlenül a fantasy irányába! Mi van, ha nem is tetszik a szöveg, no meg a történet? Enyhén szólva kínos lenne, pedig minden esély megvan rá, hiszen olvasók ezreit bűvölte el például a Trónok harca sorozat, én azonban csak az első részen verekedtem át magam, azt is kínkeservvel. Te jó ég, mi lesz velem?!

 

Hamar kiderült aztán, hogy a félelmem alaptalan (még szerencse, hogy semmi köze sincs a fent említett sorozathoz), és ha nem is lehet egyértelműen szépirodalomnak nevezni (amely a jól bevált, ismerős terep a számomra), a kizárólagos fantasy címke sem húzható rá. Valóban nem tudok jobb jelzőt rá kitalálni, minthogy olyan „csernabandis”. Tarja Kauppinen ugyanis több mint félezer oldalon keresztül az orrunknál fogva vezet minket (sőt, még jól meg is fricskázza), röhög a markába a hátunk mögött, mondhatni széttrollkodja az egészet: cselekménye kusza, főhősei legfőképpen unszimpátiát váltanak ki belőlünk, olvasás közben mégis levegőért kapkodunk, vigyorgunk ezerrel, időnként jól tátva is marad a szánk, leesik az állunk a szerző zsenialitása felett.

 

No, de mi a titka? Hogy csinálja, hogy levesz minket a lábunkról? Ki-ki másért fogja szeretni ezt a könyvet, ebben biztos vagyok. Én többnyire azért, mert utánozhatatlan nyelvi játékai lenyűgöztek – és emellett meg kell jegyeznem, hogy nem találkoztam még ilyen íróval, akinek ekkora gazdag szókincse van. Néha még bele is pirultam, szégyelltem önmagam előtt, hogy egyes magyar szavaknak nem tudom a jelentését. Ez őrület! És nem elég a gazdag szókincs, a szerző még rá is tett egy lapáttal, új kifejezéseket, szavakat talált ki (nekem a kedvencem például a globber, ami tulajdonképpen a blogger megfelelője, ebből pedig még tulajdonnevet is kreált: Globberina. Pazar.).

 

Miközben ízlelgettem és élveztem a szerző nyelvi játékait, természetesen magam elé képzeltem Havasfelföld kies, lepusztult világát, nem volt nehéz dolgom, mert nagyon aprólékosan tárult elénk minden. Ezen a tájon – az embereken kívül – többféle (nem éppen humanoid) egyedek is élnek, mint például a zwelfek. Leiden, az egyik hősünk is közéjük tartozik. Nagyjából az ő botladozásait követhetjük nyomon, de már most megmondom, hogy nem sok olyan dolgot tesz, ami miatt a szívünkbe zárnánk. Rajta kívül akad még néhány fontos szereplő, például a Gyehenna Magisztere, aki ezúttal női testben manifesztálódik és sereget toborozva világmegváltó terveket szövöget. Fontos megemlíteni még a könyvtáros kisasszonyból fejedelemmé avanzsált Dorannát és az ő jobbkezét, a rafinált Refinesse-t. Ám minden szereplők közül a legkarakánabb, a jég hátán is megélő, okos és leleményes Tarja Kauppinen. (Igen, ez nem elírás, valóban megegyezik a szerző és a főhős neve. Ettől én kissé meghökkentem, de aztán a történet előrehaladásával megértettem mi volt ezzel a szerző célja.) Csóringer vándorként betoppan Fenyvesmélye lepukkant fogadójába, aminek rövid úton a tulajdonosává válik és felvirágoztatja. No, de inkább nem árulnék el többet a szereplőkről, a cselekményébe meg nem is érdemes belekezdeni. Olvasni kell és kész!

 

Hálás vagyok a szerzőnek és természetesen a kiadónak, hogy még megjelenés előtt elolvashattam ezt a könyvet. Nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatására, legfőképpen a fantasy-rajongók véleménye érdekelne, mert a hozzám hasonló, fanatikus széppróza rajongóknál szinte biztos a siker. Hiszen ki ne örülne a lehangoló, depresszív olvasmányok után (mert tudjuk jól, főként a magyar széppróza kötetek többnyire ilyenek) egy ilyen üde színfoltnak. Így kell, kérem, a XXI. században remek szatírát írni!