Főkép

Azt hiszem, meglehetősen nagyfokú elköteleződésről tesz tanúbizonyságot, ha valaki egy olyan sorozatba vágja a fejszéjét, ami tíz részen át tart és az egyes kötetek önmagukban is minimum ezerötszáz oldalasra várhatóak. A legnagyobb elköteleződés persze az íróé – bele se merek gondolni, micsoda kitartás szükségeltetik ahhoz, hogy valaki egy ilyen projektet végigvigyen. Ugyanakkor elköteleződik az olvasó is, hiszen már egy kötet elolvasása sem tart rövid ideig, hát még az egész sorozaté. A Tündöklő szavak közel ezerhétszáz oldal: ennyiből hat könyv kitelik, és ezért joggal várja el az olvasó, hogy, még ha nem is hatkötetnyi, de bőségesen elég tartalom legyen ahhoz, hogy ne unjon bele egy ilyen sorozatba. Micsoda szerencse, hogy ettől nem kell félnünk a Viharfény krónika esetében!

 

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Viharfény krónika „mindössze” egy tízkötetes sorozat egy olyan univerzumban, ami, ha egyszer befejeződik, alsó hangon is negyven-ötven könyvet fog számlálni. És ennek még csak az elején járunk! A Tündöklő szavak magyarul még „csak” a kilencedikként megjelent Kozmerum-regény, viszont – azért is beszélek ennyit erről a kérdéskörről – számomra most villant fel először igazán, micsoda világ teremtődik itt éppen (nehéz is volt nem túl mélyre merülni a releváns teóriagyártó és információs oldalak spoiler-rengetegében). Nem tagadom: egészen felvillanyozott, ahogy egy pillanatra kitisztult, milyen óriási történet bontakozik ki a szemünk előtt. Hogy mennyi kisebb-nagyobb rejtély és összefüggés épül olvasás közben, aminek legfeljebb csak a felszínét tudjuk kapargatni, a teljes képet nagyon sokára és sok munkával tudjuk csak feltérképezni. Hogy milyen döbbenetes rendszert épít Brandon Sanderson, amelynek számtalan kisebb-nagyobb függeléke önmagában is teljes egész és hihetetlen élmény. Mi ez, ha nem epikus fantasy?

 

Viszont az „önmagában is teljes egész” kitétel nagyon fontos: Sanderson nem feledkezik el arról, hogy minden könyv önmagában is remek olvasmány legyen. Nincs ez másként a Tündöklő szavak esetében sem, ahol persze még mindig A királyok útjával megkezdett sebességgel és intenzitással haladnak az események, de mégsem toporgunk egy helyben, hanem, még ha csak apró lépésekkel is, de megyünk előre az eposzban.

 

Kaladin katonából rabszolga és hidász lett, hogy aztán kapitányként térjen vissza a szolgálatba, ám miközben egyre jobban felfedezi különleges képességeit, fontos döntéseket kell meghoznia. Mit jelent az igazság? Mi a becsületes tett? Dilemmája egész birodalmakat határoz meg – ezalatt ugyanis Dalinar Kholin és fia, Adolin azon fáradozik, hogy egyesítsék a főhercegeket, és végre pontot tegyenek egy nagyon régóta húzódó háború végére. Sűrűsödnek a baljós előjelek, a parshendik mintha készülnének valamire, ráadásul újra feltűnik a rejtélyes Fehér Gyilkos... Dalinarnak nincs könnyű dolga, ha nem szeretné, hogy még jobban széthulljon a birodalom.

 

Shallan Davar is a Széthasadt Síkságra indul: alig fogadta védencévé Jasnah Kholin, máris fontos küldetést kell teljesítenie. Meggyőződése ugyanis, hogy az egykoron szinte mindent elpusztító, ám nagy áldozatok árán megfékezett semmihozók visszatérhetnek – és ha nincs rájuk felkészülve az emberiség, akkor ezúttal tényleg mindennek vége lehet. De vajon el tud egyáltalán jutni a Széthasadt Síkságra, hogy megmentse az ottani hadsereget? Valójában sokkal több játékos próbálkozik a saját malmára hajtani a vizet, mint azt bárki gondolta: de melyik oldalnak mi a célja? Vajon össze lehet ezeket egyeztetni egyáltalán?

 

Kérdésből tehát most sincs hiány, ám az erős túlzás, hogy a mostani ezerhétszáz oldalon mindegyikre választ is kapunk. Az biztos, hogy sokkal nagyobb számban érkeznek megoldások, mint az első részben, így közelebb kerülünk a rejtélyes szprenek világához és Roshar világának eredetét illetően is egyre több információ birtokába jutunk – érezhetően, talán Shallan nézőpontjának hangsúlyos volta miatt is, a válaszok keresése a kötet fő fókusza, ám nem kell aggódnunk, marad még felfejtendő rejtély a következő kötetekre is.

 

Talán emiatt nem válik unalmassá a mostani történet, hiszen eseményekben most sem bővelkedünk: gyakorlatilag ezer oldalon keresztül Shallan utazik és a Síkságon keresgél, Kaladin csapatokat képez és edz, Adolin párbajozik, Dalinar pedig látomásokat lát. Sanderson stílusa miatt még ezen is könnyedén végigjutunk (bár számomra kicsit nehezebben csúszott a regény első fele, mint máskor), nem egy emlékezetes jelenetet is köszönhetünk ezeknek a fejezeteknek (főleg Kaladinnal és képességeivel kapcsolatban), viszont a regény az utolsó ötszáz oldalon kezd igazán beindulni és izgalmassá válni. Egyre közelebb jutunk a mindent eldöntő pillanatokhoz, egyre több minden derül ki, és egyre jobban érezzük az események súlyát. Úgyhogy kitartás azoknak, akik elfáradnak az elején – a végére kifizetődik a várakozás.

 

Persze a várakozáshoz hozzá kell szoknunk: angol nyelven a negyedik rész jelenik meg idén (magyarul a harmadik, Eskühozó címet viselő érkezhet a közeljövőben), úgyhogy jó néhány évnek el kell telnie, mire a sorozat végét kézbe vehetjük. De aggodalomra semmi ok, hiszen addig még valószínűleg jó néhány másik Sanderson-regényt is elolvashatunk – elvégre ő az az író, aki a Viharfény krónika ötödik és hatodik része között egy egész Ködszerzet-trilógiát tervez megírni, a rengeteg mellékprojektről nem is beszélve. Minőségi szórakozásból, epikus jelenetekből és izgalmas mágiarendszerből tehát nem lesz hiány, ezt mindig, minden Sanderson-regénytől megkapjuk – de hát ezért is szeretjük a műveit annyira.