Alexander Norman: A dalai láma

A fülszöveg azt mondja, a „dalai láma egyetlen igazán hiteles életrajzát tartja kezében az olvasó”. Ez, mondjuk, kicsit erősnek tűnik, tekintve, hogy maga Tendzin Gyacó is megírta már a magáét (igaz, nem 2019-cel bezárólag), mindazonáltal Alexander Norman nem a felmagasztalás és ájult csodálat hangján ír könyve címszereplőjéről, hanem jobbára tárgyilagosan, a történelmi eseményekre helyezve a hangsúlyt, és ettől aztán, amennyire az lehetséges, valóban hitelesnek hat.

A könyv elején hosszasan tárgyalja a dalai láma születésekor, ill. az előtt Tibetben uralkodó viszonyokat, hogy kontextusba helyezze, honnan jött és ki is ez az ember, akit a nyugati világban sokkal többen ismernek, mint például az elődjét a maga idejében. A barátságosan félmosolygó, szemüveges és kopasz figuráról még az is azt gondolja, hogy jó arc, aki amúgy mit sem tud a tibeti buddhizmusról. Olyan szimpatikus feje van, hát biztos nem a sátán küldötte.

Alexander Norman sem állít ilyet, bár nem titkolja, hogy a Tibetet megszállás alatt tartó Kínai Népköztársaság vezetősége szemében nagyon is negatív szereplő az idén 85 éves vallási vezető. De nem áll meg ott, ahol a sztorit kicsit jobban ismerők tartanak, hogy ti. a csúf, gonosz Kína lerohanta Tibetet, és a 14. dalai láma azóta száműzetésben él. Elmeséli azt is, hogy Tibet mint ország épp elég rossz karmát szedett össze a múltban, de akár Tendzin Gyacó dalai lámává válása óta is, ami nem jelenti azt, hogy megérdemelték a tömérdek vérontást. Sőt, kifejti, hogy vallási vezetőnek nevezni a dalai lámát szintén félreértés, mert ez nem annyira vallás, mint, mondjuk, a kereszténység, inkább filozófia – és így tovább. Kína kapcsán szóba kerül, hogy bizony volt olyan, hogy Tibet csapott oda nekik, és az, hogy Kína magáénak tekinti a tibeti területeket is, nem a kommunisták kitalációja volt, sok évszázados múltra tekint vissza, s – legalábbis kínai szempontból – nem minden alap nélkül való.

Emellett szerencsére Norman, ha mégoly tárgyilagos is, tud olyan izgalmasan és érdekesen fogalmazni, hogy ez a jobbára történelemkönyvnek beillő kötet egy pillanatra se fulladjon unalomba. Miután végigveszi a dalai láma világra jöttét megelőző, korrupciótól sem mentes viszonyokat, azt, hogy hogyan találták meg őt, mint a Nagy Tizenharmadik dalai láma reinkarnációját, milyen gyermekkora volt (mondjuk úgy, nem volt épp gyermekkornak nevezhető…), lassan eljutunk addig, amiről oly sokan hallottunk már (például Heinrich Harrer Hét év Tibetben című könyvéből, ill. a Brad Pitt főszereplésével abból készült filmből), vagyis a kínai megszállásig úgy hetven évvel ezelőtt. A dalai láma ekkor vonult száműzetésbe, és érdekes látni, hogy miközben a kínai hadsereg a tibeti buddhista kolostorok zömét elpusztította, a világ számára ekkor nyílt meg a tibeti buddhizmus, melynek mára szerte a Földön sok ezer követője lett. Bár maga a dalai láma már gyermekként jelét adta, hogy szeretne nyitni a világ felé, sosem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha Kína békén hagyja „Hóföldét”…

Mindenesetre kiderül a könyvből, hogy emberfelettien sokat dolgozott ez az ember azért, hogy fennmaradjon Tibet kultúrája és a tibeti buddhizmus, s tette mindezt Csenreszig szellemében. Ő (szanszkrit nevén Avalókitésvara) egy olyan megvilágosodott lény (bódhiszattva), aki megfogadta, hogy míg minden érző lény el nem éri a megvilágosodást, újra meg újra visszatér az életbe, hogy segítsen nekik. Ő az együttérzés megtestesítője, és a hagyomány úgy tartja, a dalai lámák az ő megtestesülései.

Bár a kötet zöme (noha rendkívül érdekfeszítő és olvasmányos) történelem, és nem érződik, hogy az író bárkit rá akarna beszélni a buddhizmusra (amint az nem is térítő jellegű vallás), az utolsó fejezetben levonja a következtetéseket, melyek után nehéz nem még jobban kedvelni Őszentségét. Alexander Norman tényleg nem finomkodik, ír a dalai láma, a tibeti kormány, a különféle kolostorok és vezetők hibáiról is. De miután bő háromszáz oldalon végigvette, mennyi borzalomban, fájdalomban, gyászban és nélkülözésben volt része a tibetieknek, rávilágít, hogy a dalai lámát mindvégig az együttérzés mozgatta (még egyes hibának bizonyult reformjaiban is), és hogy ezen vezérelv által, bár elvették tőle Tibetet, de az egész világnak adta az addig világtól elzárt tanait, melyek emberek tömegeinek segítettek és segítenek a mai napig.

Egészen döbbenetes az a rész, ahol Norman kifejti: „érdemes azt is észben tartanunk, hogy a dalai láma volt az, aki elérte, hogy az emberiség minél közelebbi ismeretségbe kerüljön az együttérzés fogalmával. Figyelemre méltó, hogy a legjobb rendelkezésre álló mérések szerint az elmúlt fél évszázad során az „együttérzés” szó használatának gyakorisága az angolban 200 százalékkal nőtt, míg egyes európai nyelvekben (mint például a németben) még nagyobb növekedés volt megfigyelhető. Az együttérzés oly módon vált az egészségügy alappillérévé, az oktatás céljává, a béke előfeltételévé és az üzleti világ számára is jelentőssé, ahogy a fél  évszázaddal ezelőtti világról még biztosan nem volt elmondható. Sőt, kezd egyre elfogadottabbá válni, hogy még a rabokkal szemben is van helye az együttérzésnek. Nehéz elhinni, hogy a dalai láma támogatása nélkül sikerült volna az együttérzésnek ilyen előkelő helyre kerülnie a nyilvános diskurzusokban. Ez szintén olyan rendkívüli eredmény, mely bizonyára élénken tartja majd a hagyományban megőrzött emlékét.”

Persze Norman is tisztában van vele, hogy a diaszpórában és a kínaiak által lerombolt, meggyalázott, átnevelt Tibetben nem maradhat fenn a tibeti kultúra és buddhizmus oly módon, ahogy hagyományosan volt, ám nehéz nem úgy látni, hogy ami viszont megmarad a dalai láma munkássága nyomán, az az egész világra kifejti áldásos hatásait. Ez világossá válik mindenki számára, aki figyelmesen végigolvassa ezt a könyvet, legyen bár hite és meggyőződése szerint akár más vallás elkötelezettje, akár ateista. De azért is ajánlom ezt a könyvet bárki figyelmébe, mert bárhonnan nézzük, egyértelmű, hogy korunk egyik legfontosabb alakja a dalai láma, és sok mindent jobban átlátunk majd a mi nyugati világunkban is, ha megismerkedünk az ő élettörténetével.