Főkép

This is not America. Ez lehetne idézet is akár David Bowie és Pat Metheny azonos című dalából, de ebben az esetben inkább arra gondolok, hogy ez itt valóban nem Amerika. Attól most talán tekintsünk el, hogy a jelenlegi helyzetben nem feltétlenül cserélném el viszonylag nyugalmas itthoni életemet egy amerikaira – elsősorban arra szeretnék utalni, hogy az amerikai képregénykiadás egészen más frekvenciára lett hangolva: jelesül az YKX-hez hasonló füzetek nagy valószínűséggel legalább havi rendszerességgel megjelennének. És ez nemcsak amiatt jutott eszembe, mert a szerző a füzet végén maga is elkesereg egy keveset ezen, hanem mert ahhoz, hogy valamennyire (na jó, teljesen) képbe kerüljek, ismét elő kellett vennem az első két részt, és újra kellett olvasnom őket.

 

Mi több, a meglehetősen szűkre szabott terjedelem eleve nem enged többet egy kurtább tévésorozat-epizódnyi történetnél, no de képregények esetében a cselekményszövés ugye mindössze egyetlen egy a számos alkotóelem között. A harmadik rész azon a rejtélyes szigeten indul, ahol YKX (a szerzőt idézve: „ejtsd: iksz”) Sam megmentése közben fogságba esett, és hamar kiderül, hogy a lány közel sem annyira védtelen és gyámoltalan, mint azt többen is hitték róla. Sőt, sikerül egész csapatot gyűjtenie maga köré, hogy a segítségükkel közösen próbáljanak visszajutni az édesapjához New Yorkba. Kalandjaik képileg legizgalmasabb momentuma talán az a jelenet, amikor valamiféle ősgyíkkal kell megküzdeniük, amely ugyan nem igazán Jurassic Parkba illő lény (sötétségével sokkal inkább egy lovecraftias világba illene), kellően fenyegető és vicces is egyben. Ám ahhoz, hogy a cselekmény tovább bonyolódhasson, a hangsúly az indítékok homályosságára, a befejezés rejtélyességére és az ebből következő lezáratlanságára helyeződik. Ráadásul az idősíkok váltogatása is összekuszálhatja kissé a figyelmetlenebb olvasó gondolatait, de ez legyen az ő bajuk.

 

Felmerül tehát a kérdés: a történetben vajon Indiana Jones egy újabb megtestesülése találkozott-e valamiféle Lara Croft-klónnal? Ha ötlettelen utánzást értenénk ez alatt, a válasz határozott nem. Viszont a főbb hősökben (voltaképp többükben is) tagadhatatlanul felfedezhetők olyan vonások, amelyek egyértelműen rokonítják őket az említett típusokkal, vagy ha úgy akarjuk, előképekkel. De itt nem a hasonlóságok, hanem a különbségek az igazán érdekesek, mert az Indiana Jones-filmekből sem hiányzik a humor (ami manapság egyre ritkább kincsnek tűnik), afféle harsány kacajra viszont, amilyet az YKX némelyik panelje kiváltott belőlem, azok nem gyakran késztettek, Lara Croft pedig nem annyira titokzatosságával nyűgözte le a nézőket, mint erejével, kitartásával és leleményességével. Igaz, a furfang, a megtévesztés Samből sem hiányzik, aki láthatóan bármilyen slamasztikából képes kievickélni, ha nem is mindig egyedül önmagára, másokra támaszkodva mindenképp.

 

És azt se feledjük, hogy egy képregény mégiscsak megrajzolt alkotás, Pilcz Roland pedig tökéletesen ért a részletek kidolgozásához, a panelek elhelyezésének dinamikájához, és mindenekelőtt a színezéshez. A képkompozíciók mindig hihetetlenül eltaláltak, sokszor kifejezetten gyönyörködtetők, és mindig, mindenkor illenek a jelenetek hangulatához. A magam részéről többször eltűnődtem azon, vajon a képregényes struktúrák szivárogtak-e már annyira át a filmesek gondolkodásmódjába, hogy ma már a képregényekben köszönnek vissza bizonyos beállítások, vagy kezdettől fogva a mozi befolyásolta-e a rajzolók megoldásait. A lényeg, hogy ugyan a pillanatba merevítve, leginkább mégiscsak egyfajta filmnézésszerű élménnyel gazdagodunk.

 

Egy képregény viszont – kis túlzással – nem is lenne képregény, ha hiányoznának belőle az alkotói reflexiók, plusz a levelezőrovat. (Az előbbit a filmek DVD/BluRay-kiadásaiban még megtalálhattuk, mielőtt nem szokott rá mindenki a streamelő szolgáltatókra, az utóbbit pedig a közösségi média dedikált filmes oldalai helyettesítik, de ez azért valahol mégiscsak más.) Pilcz Roland kifejezetten brillírozik ebben, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az itt olvasható levelek bevallottan fiktívek és maga a szerző tesz fel magának bennük fontos kérdéseket. Emellett, akár a trade paperback gyűjteményes kiadásokban, még egy képgalériát is kapunk, ráadásul a füzet kiegészítésében újfent más magyar képregényesek segítettek be Rolandnak.

 

Ha csupán azért akarja beszerezni magának valaki a füzetet, hogy élvezze és többet megtudjon a Kalyber Joe egyik szereplőjének háttértörténetéről, nem fog csalódni, ugyanakkor arra is érdemes – másoknak is – gondolnia, hogy ezzel a magyar képregénykultúrát és az alkotókat is támogatja, hogy később még nagyobb és változatosabb legyen az utóbbi években bővülni látszó választék.