Főkép

Kijövetelének évében volt szerencsém több alkalommal is filmklubban megtekinteni a Három óriásplakát Ebbing határában című remekművet, mely egyből megnyert magának, és elegáns mozdulattal azon általam nagyra becsült filmek nem kimondottan terjedelmes listájára szökkent, amelyen az évek során számos ébren töltött éjszakát követelő művek sorakoznak. Azóta többeknek ajánlottam, sokszor újranéztem, talán már a varázsa is elkezdett megkopni, mígnem néhány hete egy online közösségben valaki kíméletlen módon bosszút állt rajta lesújtó véleményével és 10/4-es értékelésével. Az ennek nyomán fellobbant beszélgetésből keletkezett ez az írás.


Kétségtelen, hogy ha az ember akar, mindenben tud csalódni, de ugyanígy örülni és nyerni is képes bármin, ha nem előzetes elvárásokkal megy neki, ami ebben az esetben végzetes; úgy lehet könnyen csalódni – ahogy egyébként sok más hasonló típusú filmnél –, ha az ember elvárja, hogy olyan legyen, amilyennek kinéz. Itt valójában nem egy történetről van szó, hanem szereplőkről és karakterekről, továbbá a hozzájuk rendelt, ezzel pedig tartalmát formailag is kiszolgáló elbeszélésmódról, ami, ha jól megnézzük, semmi mást nem tesz közel két órán át, mint a történet egyes szereplőinek személyiségét építgeti. Kifejezetten érződik rajta, hogy nem a szokásos módon halad egyik pontból a másikba, aminek során szereplőinkkel megtörténnek bizonyos dolgok és személyiségük ennek fényében formálódik, hanem sokkal inkább a történet az, ami lihegve rohan a markáns karakterek után és igyekszik nem lemaradni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a történet fonalát a tragédia után vesszük fel, a seriff betegségét egy fél szóból tudjuk meg, továbbá hogy mindez nem tolakodik központi szerepbe, hanem nagyon erős támasztékként tűnik fel. Mildredtől első jelenete után szinte már elvárható, hogy erőszakos és kimért legyen végig, Dixontól hasonlóképp gyerekes-szélsőséges viselkedésre lehet számítani, és a film érdeme éppen az, hogy finom átmenettel megmutatja, mindez sosem volt így, csupán úgy tűnt. Nem sematikus karakterekkel van dolgunk, de nem is más hasonló filmekből ismert „mély” személyiségű emberekkel, akik jellemüket maguk elé bámulással fejezik ki, hanem saját lényegüket aktívan megélő, „látványosan valamilyen” szereplőkkel, amit tekinthetünk gőgös, erőszakos viselkedésnek, s ezért ellenszenvesnek, de ugyanúgy a film és a rendező eszközének, s így bravúros közvetlenségnek – tőlünk függ.

Mildred (Frances McDormand) személyiségének építkezésére nagyon sokat áldoztak a játékidőből, néhány dolog nyilvánvalóan csak azért lett úgy csinálva, ahogy, hogy az ő valójában érzékeny természetére utaljon. Az első ilyen mindjárt a film elején ránk tör, mikor beront az óriásplakátos sráchoz, hogy jól lehordja, és látjuk, hogy áldozata előtte épp a másik szobában pakolászó titkárnőt vizslatta, majd nem sokkal később, mikor Willoughbyék beviszik, mert lyukat fúrt a fogorvos ujjába, (közvetlenül kihallgatásának kezdete előtt) az ablakon át megint őket (a srácot és a titkárnőt) figyeli, bizonyos értelemben a néző szemével is, egy egészen másfajta mosollyal, amint azok ketten már beszélgetnek. Ezt követően a volt férje szintén talál magának egy, az előbbi titkárnővel egyetemben meglehetősen butuska lányt, akire végül ő maga is „áldását adja” Jamessel (Peter Dinklage) közös vacsorájuk végén. Végül barátnője, aki alighanem egyetlen barátja, szépen összeboronálódik a félretett plakátokat hozó sráccal. Láthatjuk, hogy az ő tönkrement élete körül másik három szép, boldog élet formálódik – ezek pedig nem véletlenek, nem szükségesek a történet szempontjából, egyedül a karakterépítést szolgálják, ahogy az sem véletlen, hogy az elején a plakátos srácnál nem öli meg az ablakban ragadt bogarat, pedig a számunkra még ismeretlen, pusztán kifejezésmódjával brutális nő ténye már bekészítette a helyzetet hozzá. Ezen felül Mildred nagyon erős kapcsolatot tart fent említett barátnőjével, amit szerintem bőven alátámaszt a tény, hogy a Dixon anyjának meglehetősen aljas, Mildredet barátain keresztül megtörni próbáló ötlete nyomán rögtönzött akciót éppen miatta és hozzá fűződő töretlen barátsága végett nem sikerül kivitelezni, noha ez minden ízében olyan helyzet volt, amiben bármely kapcsolat könnyen tönkrement volna. Azt is megemlíthetjük, hogy Mildred nagyon ritkán létesít szemkontaktust: se a seriffnek nem néz a szemébe, mikor az magyaráz neki, ahogy szinte másnak sem, és kifejezetten akkor nem, amikor róla és az ő veszteségéről van szó. Viszont mikor a barátnőjét beviszik, egyből berúgja az ajtót, odarohan a rendőrőrsre, és nemkülönben, amikor megdobják a kocsiját (legjobb emlékeim szerint) üdítővel. Ilyen helyzetekben egyből, reflexszerűen és kíméletlenül cselekszik; fontos neki ez a bosszú, ez a bánat, ugyanakkor a szavak és a szemek közvetlen módján nem hajlandó megnyilatkozni róla.

 

Dixon (Sam Rockwell) is nagyon fontos. Róla tudjuk, hogy bizonyos értelemben meglehetősen anyámasszonykatonája, ugyanakkor bőven van ész a fejében, csak ezt a film első felében bunkóságával és ordibálásával jól eltakarja; nagyon szülő-központú gyerek: anyjával él, akivel látványosan szükségük is van egymásra, illetve különös-fura apaszerű kapcsolata van Willoughbyval, aki minden bizonnyal az egyetlen seriff a nagyvilágban, aki nem teszi lapátra szélsőséges viselkedése miatt. Az ő karakterének legfontosabb része akkor jön el, mikor Willoughby meghal: egyszeriben sokkal gátlástalanabb lesz, de az értékrendje is fordul egyet; ő és Mildred azért is lesznek végül jóban, mert kettejük története olyan, mint egy kirakós két darabja: az egyik egy gyerekét vesztett szülő, a másik egy szülőjét vesztett gyerek – megjegyzendő, hogy Dixon anyja szerintem nem igazán rúg labdába szülőség terén, így a relációból bűntudat nélkül kihagytam. Dixon bosszúja a plakátos gyereken pont olyan, mint amilyen Mildred bosszúja volt Willoughby seriffen: mélyen az érzései szerint való, egyébként érdektelen.

 

Willoughby (Woody Harrelson) az ilyen típusú filmekből ismert tragikus hős, akinek – most kivételesen – bejött az élet, minden gesztusából sugárzik, hogy ő sosem akart többet a világtól, de az ilyen karakterek nem lehetnek teljesek egy kis rák nélkül, mondjuk a hasnyálmirigyükben. Természetesen az ő betegsége nagyjából annyira fontos, mint amennyire szülője Dixonnak az anyja: kihat rá, de nem határozza meg; és nagyjából ennyire érdekli Mildredet is. Miután benyeli Mildred kicsinyes és vak bosszúját, végül saját elhivatása állítja próba elé és adja meg identitását. A sakklépések, amelyeket emleget, teljesen megrendezetté varázsolják a film második felét.

 

Mildred bosszúja az Oldboyban tételezett és szinte már tudományosan levezetett kicsinyes bosszú: alapja nincs, dühből fakad és brutális; skizofrén módon hibáztat, mindent kizár, ami nem tetszik neki, magasról tesz a rákra, arra is, hogy a seriffnek családja van, hogy nem tehet róla és egyebek – ezeket mind picsogásnak kategorizálja, ami jótékonyan alá is támasztja előzetes feltevését, miszerint a seriff nem csinál semmit. Ennek a bosszúnak nagyon látványos pillanatai vannak, például: a beszélgetés a hintán háttérben a plakátokkal, továbbá az, amikor Willoughby kimegy Dixonnal bogarászni a fűben, pedig mindketten tudják, hogy semmit sem találnak majd (közben fölöttük ott virítanak a haragos anya bosszúszomjas szavai). Mindkét jelenetben, de a film jelentős hányadában is szem előtt vannak a plakátok, a szereplőket és a nézőt egyaránt emlékeztetve, miért is vannak éppen ott, ahol.

Mildred többször is virágokat visz a táblákhoz, és egy alkalommal egy őzikét lát, ami annyira ártatlan és annyira váratlan, hogy ebben a szomorú-őszinte pillanatában elejti a nézőnek, hogy – ellentétben a visszaemlékezéseiben feltűnő kellemetlen viszonnyal – milyennek is látta ő lányát, amivel egyértelműsíti a korábbi személyiségdiagnózist. Természetesen nem csak ez az egy jelenet szolgál bizonyítékául, azok is emlékezetes pillanatok, illetve a szereplők kapcsolatának jelentős állomásai, amikor bármi tényleges, valós, kézzel fogható sérülés történik. Ilyenkor hirtelen minden keményfiúnak lehull az álcája, aggódó arckifejezést öltenek, szinte már rémültek, és abban a percben már a másikat fontosabbnak tartják maguknál és személyes dolgaiknál – innen nézve a filmnek elég komoly eszményei vannak az emberi odaadással és méltósággal kapcsolatban.