Főkép

Az ír származású írónő nevét látva többségünknek minden bizonnyal a magyarul 2011-ben megjelent A szoba című regénye jut eszünkbe, melynek sikere vitathatatlan, bekerült a Man Booker döntősei közé is, a 2015-ös filmadaptációja pedig négy Oscar-díj jelölést tudhat magáénak. Legújabb regényét egy évvel az eredeti megjelenés után már mi is kézbe vehetjük. 

 

Noah, a friss nyugdíjas kémia professzor addigi élete egy csapásra megváltozik, mikor kiderül, neki kell gondoskodnia nővére unokájáról, a tizenegy éves Michaelről. A fiú apja meghalt, az anyja börtönben ül, Noah pedig kezdetben megriad a feladattól, hiszen nincs tapasztalata a gyermeknevelésben, ráadásul éppen Nizzába készül, így ha vállalja a felügyeletet, a fiút is magával kell vinnie. Biztos, hogy jó ötlet ez? Mi van, ha balul sül el a dolog, ha nem jönnek jól ki egymással?

 

A kettőjük között húzódó többgenerációs, közel hét évtizedes szakadékot nem könnyű átlépni. Arra számítottam, hogy a közös utazás csupa konfliktus lesz, de meglepő módon mindketten egészen jól viszonyultak a kialakult helyzethez. Talán pont a környezetváltozás volt az, ami segített túljutniuk a kritikus szakaszon. Nizza Noah szülővárosa, de gyermekkora óta nem járt itt, így most csupa nosztalgiával tekint a mindenre. Michael pedig sokkal rosszabb életkörülményekhez volt szokva, mint amit Noah tudott nyújtani számára.

 

Eddig eléggé szokványosan hangzik, ugye? Legalább tucatnyi alkalommal találkozhattunk már efféle történettel, amikor „összeeresztenek” két idegen embert és nekünk végig kell követnünk, hogyan közelednek egymáshoz – lépésről-lépésre (ami aztán vagy sikerül, vagy nem). Nyilvánvalóan a szerző is tisztában van ezzel, ezért olyan eszközhöz nyúl, aminek segítségével a cselekmény izgalmasabbá, lendületesebbé válik. A főhőseink ugyanis a nyaralás közepette – néhány megöröklött fotó alapján – nyomozásba kezdenek. A fényképeket még Noah édesanyja készítette franciaországi tartózkodása alatt, miközben a világhírű fotóművész édesapja mellett segédkezett. De miért őrizte meg és hagyta a fiára ezeket a – nem éppen a legjobb minőségű – fényképeket? Kiket ábrázolnak? Lehetséges, hogy Noah anyja besúgó volt a náci megszállás alatt és ezeket a személyeket figyelte meg? Michael korát meghazudtolóan éles eszével és különös érzékkel segítette „nagybátyja” kutatómunkáját, mely igazán jó hatással volt kettejük kapcsolatára és a történet élvezhetőségére egyaránt.

 

A cselekményvezetésen túl a regény erőssége a hangulata. Néhol melankolikus, mélabús, máskor egészen vicces és humoros. Az egész olyan élethű, hogy például a Nizzában játszódó fejezetek olvasásakor úgy érezzük, mi is ott ülünk egy kávézóban a botcsinálta nyomozóink társaságában és a múltbéli eseményeken tanakodunk.

 

Gyanítom, hogy A rokon hasonló fogadtatást kap majd, mint Emma Donoghue már említett regénye. Sőt, megkockáztatom talán még annál is nagyobb olvasótáborra tehet szert. Hogy miből gondolom mindezt? Mert ez egy olyan történet, amely minden könyvbarát álma: minden megvan benne, amire szükségünk van ahhoz, hogy kilépjünk a való életünkből és belecsöppenjünk abba a világba, amit a szerző teremtett nekünk.