Főkép

Miután első ízben befejeztem a kötet olvasását (általában három-négy alkalom után gondolom úgy, hogy nagyjából sikerült mindent kellő mélységben felfognom az éppen aktuális Usagi-kötetből), olyan érzésem volt, mintha Gerald Durrell egyik könyvének szelleme lengené be a lapokat. Jelesül arra gondolok, amit A halak jelleme előszavában leírt, amikor éppen testvére, a szintén ismert író, Lawrance Durrell társaságában poharazgatnak és elmélkednek. Kedvenc állatkert tulajdonosom imígyen szóla:

„Rengeteg anyagom van, amit az eddigi könyveimben nem tudtam felhasználni. Arra gondoltam, hogy most ezeket összegyűjtöm és kiadom.

– Az ötlet jó – mondta Larry, miközben újabb adag recinát töltött a poharába. – A jó anyagot sose enged veszendőbe menni.”

 

A sorozat jubileumi, huszadik kötetében csupa ilyen önmagában remek, de egyébként egymáshoz egyáltalán nem illeszkedő apróságok sorjáznak, és ennek köszönhetően jutott eszembe az előbb említett hasonlat.

 

Persze ha holisztikusan nézem Usagi kalandjait, akkor azt is vélelmezhetem, hogy az előző kötet végén bekövetkezett elválás, amikor titka felfedése nélkül búcsúzott el fiától, lelkileg alaposan megviselte Usagit, és gyakorlatilag ez a zaklatottság köszön vissza kalandjaiban. A külvilág egyszerűen reagál a belső állapotra, és ezért történik ennyiféle furcsaság szerte a környéken.

 

Annyit még hozzátennék a felvezetéshez, hogy aki még nem olvasott egyetlen Usagi történetet sem, az ne ezzel kezdje az ismerkedést, mert nem fogja érteni a különféle utalásokat, illetve számára semmit nem mondanak majd azok a szereplők, akik véletlenszerűen felbukkannak a mostani epizódok során. Márpedig van itt jövés-menés rendesen: Kicune és Kijoko, Inazuma, Gen, Tomoe, Szansobo pap, Isida felügyelő – szóval csupa régi ismerős, akik így vagy úgy, de fontos szerepet játszottak a címszereplő életében.

 

Most viszont, a második nekifutás után úgy érzem, feladatuk csupán az előző kötet végi csúcspont levezetése, úgymond alacsonyabb fokozatú feszültség előállítása, ami azért szükséges, hogy az esetlegesen bekövetkező újabb csúcspontot még jobban tudjuk értékelni. Ezért megértem, ha valaki kevesebbre értékeli ezt a részt, hiszen jómagam is legfeljebb nyolc pontot adok rá a maximális tízből.

 

Viszont szokás szerint tele van utalásokkal Japán történelmére, mint például a „Csempészárú” című kaland, amire szerintem nagyon kevesen gondolnak, amikor a szamurájok koráról beszélnek, pedig ennek valóban lehetett valóságlapja. Miként Nezumi Kozo – a „Patkányüldözés” negatív hőse – is tolvajként végezte Edóban, bár azt vitatják, hogy a gazdagoktól ellopott pénzt valóban a szegényeknek adta volna. Nekem legjobban a japán hannja démonról szóló történet tetszett, mert valamiért vonzódom az ottani mitológiai szörnyekhez.

 

A jövőre nézve két rövidkét tartok érdekesnek. Egyrészt Inazuma felbukkanása nem sok jót ígér, ha fogadnom kéne, akkor hamarosan bekövetkező találkozásra tippelek, amiből Usagi nem jöhet ki jól, lévén az előző alkalommal is csak egy mágikus penge segítségével aratott győzelmet – amiről mi már tudjuk, hogy csak átmeneti volt. Másrészt Tomoe úrnő kap egy új ellenlábast, ami szerintem úgy hiányzott neki, mint sánta embernek egy púp a hátára.

 

A halál pillantásai című kötetben a megszokottnál több a sötétebb hangvételű történet, igazán felhőtlennek csak az elsőt tartom, a többi ijesztő, komor, vagy „csak” olyan morális kérdéseket vet fel, amikre nincs igazán jó válasz, illetve tényleg csak akkor derül ki, mi lenne a mi döntésünk, ha tényleg átélnénk az adott helyzetet, és valamit reagálnunk kellene rá.

 

A grafikára egy rossz szavam nem lehet, Sakai továbbra is hozza azt a szintet, amit nyugodtan nevezhetünk saját stílusnak, állatfigurái teljesen emberi módon viselkednek, és még mindig meglep, mennyire jól ábrázolja érzelmeik változásait.

 

Az élet, akárcsak Mijamoto Usagi, megy tovább a maga útján, és mi szerencsések vagyunk, mert elkísérhetjük egy darabon.