Főkép

A rémület háza egy spanyol kísértetfilm, leánykori nevén horror, ami alapos stílusgyakorlata a zsánernek, és se nem több, se nem kevesebb. Aki szereti az ilyen stílusú mozit, annak sok újat nem mutat, de csalódást keltőnek sem mondanám. Aki pedig nem, vagy indifferens a témában, egész pozitív élményekkel élheti túl a retteneteket. Elemezzünk!

 

Először is, A rémület háza nem A rettenet háza, azt a honosítást két éve ellőttük a Ghostland titulusú léleksimogatónál, de ha „eredeti” magyar címeket keresünk, akkor A rettegés háza még szabad, sőt A félelem háza cím újrahasznosítása sem hiszem, hogy zavarná a Kontroll csoport zenekart. Mindenesetre az eredeti, Malasaña 32-től valóban nem kap hidegrázást az egyszeri libabőrfan, míg Madridban, ahol történetünk játszódik, ez a környék az éjszakai életéről híres, mely éjszaka George R. R. Martin szavait kiforgatva lehet ugye sötét és iszonyattal teli.

 

Tehát a maláj utcában kezdünk, 1972 nyarán, ahol két gyermek furcsa-kísérteties körülmények közt rábukkan egy öregasszony holttestére az egyik lakásban. A kezdés szabályszerűségét (valami rémisztő történik, de még nem tudjuk, pontosan micsoda és miért) egyenletes ívű, fokozatos, az én ízlésemnek tökéletesen eltalált tempójú építkezés követi. Négy évvel a nyitó képsorokat követően a falusi Olmedo család beköltözik az elhagyatott lakásba, és bár az ingatlanos kezében remeg a kulcs, amikor beereszti őket, csak a nyakukba varrja a helyet (persze, egy ügynöknek semmi se szent, emlékszem, az asszonnyal minket is be akartak rántani anno egy azóta sem átadott épület osztatlan közös tulajdonú lakrészének megvételébe). A haláleset óta kihasználatlanul álló ingatlanban életre kelnek a túlvilági erők, és megkezdődik a három kulcsos gyerek (akiknek mindkét szülője teljes állásban robotol, őket magukra hagyva) különböző mértékű és célú vegzálása.

 

Már a középső testvér, Pepe (Sergio Castellanos) helyzete sem irigylésre méltó, akit az ápolatlan nyugdíjasra hajazó rémség hol elcsábítani, hol lecsapni próbál, de a legrosszabbul nővére, Amparo (Begoña Vargas) jár, mivel őt őcsúfsága szinte megállás nélkül szívatja, mi több még kisöccsét, Rafaelt (Iván Renedo) sem átallja megkörnyékezni. Nyilván a költözés anyagi okokból elképzelhetetlen – amit a történetbe kötelezően belépő médium még tovább racionalizál –, és hát ne is akarja a kedves néző, hogy Olmedóék odébb álljanak, hacsak tényleg nem követi őket a pokoljárás, mert akkor hogy lesz ebből az egészből megértés, feloldozás és katarzis?

 

Bár a végére sem vált számomra teljesen világossá, hogyan is kívánta pontosan elérni célját antagonistánk (vagy, hogy mégis mitől vált természetfelettivé, hiszen a ház tudvalevőleg nem épült indián temetőre), összességében tetszett A rémület háza részletgazdag kidolgozottsága, a képek színvilága, és még a lezárásba is bele tudok látni némi rejtett üzenetet, amiről ugye most illik mélyen hallgatnom. Annyit talán még elárulhatok, hogy egy ponton felmerül az Olmedo-szülők vétkességének lehetősége, de szerencsére kimarad a sztoriból a Fűrész-sorozat végtelenül populista „igazságtevős” vonala (lásd bankár vagy, tehát levágom a karod és megetetem veled); már a U2 is megénekelte a „Dirty Day” c. dalában, hogy ha hibáztatni akarsz valakit, dobj fel egy kavicsot, bűnösre fog hullani, mely tanítást Albert Pintó rendező és az írók is magukénak érezhették. Így egy szimpatikus, ha újszerűségével le nem is taglózó üzenetet kapunk záráskor.

 

Szeretném még megdicsérni a szinkront, mielőtt rátérünk a fekete levesre… a fekete levesre, ami a Vimeo nevű amerikai tartalomszolgáltató, ahol A rémület háza itthon debütál. Nem, a hiba nem az én készülékemben vagy az internetszolgáltatómban volt, amit leellenőriztem, sőt közben szélessávú mobilnetre (hátha…) még le is váltogattam, mert ilyen elhivatott vagyok. Ez a förmedvény ha tízszer nem fagyott ki úgy, hogy utána percekig ne induljon újra, akkor egyszer sem, aminek feszültségkeltő hatását talán nem kell hosszan taglalnom. Nagyon igyekeztem elraktározni magamban a film hangulatát (talán nem is sikertelenül), miközben szentségelve próbáltam életre kelteni a lejátszót, de hogy a technológia majdnem teljesen tönkrevágta az élményt, az kétségtelen. Elismerem, időnként teljesen ad-hoc, hogy kinél hogyan muzsikál éppen egy-egy weboldal vagy streaming-szolgáltató, meg a gépeknek lelkük van satöbbi, satöbbi, de nálunk sötét fellegek árnyalták be mind a wifi-, mind a 4G-hullámokat, pedig nem egy kút mélyén próbálkoztunk átélni a (vetítés nyújtotta) borzalmakat. Több szerencsét mindenkinek, szerintem A rettegés háza megéri a próbálkozást.