Gail Carriger: Időtlen

El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig… Nyolc éve, 2012-ben jelent meg magyarul Gail Carriger Napernyő Protektorátus sorozatának első része, a Soulless – Lélektelen, utána egy ideig kezelhető időn belül jöttek szép sorban a folytatások, de már a negyedik rész olvastakor, négy éve is ezt írtam: „Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért, ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak.” Most, hogy végre kezünkben a sorozatzáró kötet, el is gondolkodtam, hogy kell-e ez még nekem. Nyolc év nagyon hosszú idő – egészen más az ízlésem, mint akkoriban, évek óta nem vettem kézbe romantikus fantasy-t, sem steampunk őrületet; messziről kerülöm a young adultot és egyéb vöröspöttyösöket, a humort pedig már nagyon másban keresem.

Mégis: a nosztalgia nagy úr. És jelen esetben a legjobbkor vétette velem kézbe a Napernyő Protektorátus lezárását. Ha azt mondjuk, furcsa volt az idei tavasz, nem mondtunk semmit – mindennapi életünk úgy zökkent ki a megszokott kerékvágásból, ahogy az én életem során még sosem. E sorok nem szociológiai elmélkedésre szolgálnak, de annyit azért itt is elmondhatok: könyvmoly létünk is erősen felfordult. Nemcsak az elmaradt eseményekre és a kiadók megtorpanására gondolok, hanem arra is, mennyire másképp reagáltunk a bezártságra, a feszültségre, a bizonytalanságra. Sokan könyvekbe menekültek, sokan online kulturális közvetítéseket néztek éjjel-nappal, mások mániásan falták a híreket, megint mások csak bambultak maguk elé, képtelenül bármiféle elmerülést igénylő tevékenységre. Namost én leginkább az utóbbi csoportba tartozom. Jó könyvmolyként naná, hogy írtam listát március közepén arról, mi mindent fogok bepótolni a karantén idején – egy kézen meg tudom számolni, hány könyvet sikerült. Egyszerűen nem kötött le semmi. Még a legnagyobb kedvencek közül is akadt, aki elvérzett. Aztán jött egy már nem is annyira várt folytatás, amiből már vállaltan kiöregedtem, és amire kicsit dühös is voltam amiért ennyit kellett várni rá – és visszaadta az olvasásba vetett hitem. Carrigert még mindig a szó szoros értelmében nem lehet letenni – annyira (jó értelemben vett) idiótaság ez a szöveg, hogy a legmélyebb szorongásból is képes volt hangos röhögésekre sarkallni. Gyógyszer volt most – mondjuk nem vagyok benne egészen biztos, hogy ha nincs ez a groteszk helyzet, akkor is ennyire magával ragadott volna.

Na de ha már így alakult, nézzük magát a könyvet. Alexia Tarabotti, Lady Maccon, Viktória királynő lélekőre, a kor egyetlen ismert lélektelenje két éve él viszonylag nyugodt családi életet – már amennyire ez lehetséges egy bárdolatlan farkasember férj, egy kiterjedt falka és egy kétéves lélektolvaj gyermek (csúfnéven nyúzó, az ismert világ legrettenetesebb természeten túlija, aki érintésével nem csupán megfosztja a természetfelettit képességétől, hanem át is veszi azt) társaságában; politikai okokból a gyermek gyámjának, London legpiperkőcebb és legöregebb vámpírjának második és harmadik legjobb ruhaszobájában éldegélve, egy titkos társaság (létszám: két fő) fejeként, egy inassal, aki holtáig őrzi Alexia apjának rejtélyes titkait, állandó cselszövések közepette. Ráadásképp egy botrányosan rossz színi társulatot vezető legjobb barátnővel, akinek előadásait nem hagyhatja ki. Épp egy színházi előadás estéjébe csöppenünk, amikor is a kétéves Prudence előbb vámpírrá, majd cuki vérfarkaskölyökké változik, egy skót falka örökké dühös alfája Londonba érkezik szítani egy kis családi perpatvart, a londoni vámpírkirálynő pedig magához hívatja Alexiát, hogy kézbesítsen egy még fontosabb meghívást: minden vámpírok legöregebbike, az alexandriai bolykirálynő látni akarja az utolsó lélektelent és gyermekét.

Az ilyen meghívásoknak nem illik ellentmondani, így hát Alexia és kis családja útnak indul Egyiptomba, egy színtársulat és egy köpönyegforgató feltaláló társaságában, hogy szembenézzen a végzettel. Mert Egyiptomban nemcsak egy többezer éves vámpír várja őket, hanem magyarázat is – az Istenölő Átokra és Alexia néhai apjának tevékenységére. Ám addig át kell kelni a tengeren, szert kell tenni új napernyőre, meg kell óvni Ivy kalapjait, át kell törni az alexandriai bazáron, végig kell nézni – már megint – egy botrányos előadást és meg kell találni az utat az átok forrásához. Eközben Londonban is fény derül néhány évtizedek óta szunnyadó titokra, farkasok esnek egymásnak, élre vasalt inasok gaztettei kerülnek felszínre, felbonthatatlannak hitt kötelékek bomlanak fel és új alfa-aspiráns születik.

A szórakozás garantált, Alexiáék a legidétlenebb kalandokba keverednek, egy gyermek eltűnik, egy férjet halottnak hisznek, a vámpírkirálynő pedig egészen mást vár Alexiától, mint amire bárki számított (na jó, az olvasó igen, elég egyszerű itt a matek kérem, de szerencsére szereplőink naivabbak nálunk). Persze minden jó, ha jó a vége: a szálak szépen elvarródnak, akik összetartoznak, újra egymásra találnak, a tartozásokat behajtják, Alexia megtudja, ki is volt valójában Alessandro Tarabotti; és még a tekintetben is megnyugtató választ kapunk, hogyan tud méltósággal elbúcsúzni a természetfelettitől egy kiöregedett alfa, ha el akarja kerülni a fajtájára leselkedő őrületet. Hogy hogyan lesz egy tehetségtelen, bugyuta, az ízléstelen kalapokért egészségtelen rajongást tápláló színésznőből vámpírkirálynő, azt pedig fedje jótékony homály.