Roxane Gay: A rossz feminista

Ki számít feministának? Itthon általában az, aki „műproblémákon” hisztizik, sivalkodik, gyűlöli a férfiakat, miközben a férfiak problémáiról – hogy meglegyen a másik oldal is – állítólag senki se beszél. Valamennyivel enyhébb, de hasonlóan rosszindulatú sztereotípia a leszbikus vagy ápolatlan nők tömegének víziója a szó hallatán, akiknek annyi bajuk van csak, hogy még nem találkoztak rendes pasival. Legalábbis ilyen megfejtéseket olvasni minden a kommentszekcióban Facebookon, ha épp a nők elleni erőszak vagy más nőket érintő probléma a téma. És vannak azok,  akik úgy nyilatkoznak a témában, hogy „Nem vagyok feminista, de” (pont a fenti kommentszekciós háromszavas szövegek miatt), és még azok, akik bátran felvállalják a feminista címkét és küzdenek a nők képviseletéért az élet minden területén. Roxane Gay első, magyar nyelven olvasható könyvében, A rossz feministában a fentiektől is eltérően közelíti meg a feminista címkét. És emellett sok minden mást is.

A minimalista, de mégis figyelemre méltó borító – fehér alapon rózsaszín betűk – társadalomkritikai írásokat ígér sok humorral az USA egyik legismertebb véleményvezérétől. A The New York Timesnak író és a The Guardianben is sokat publikáló Gay könyve azonban több ennél. Ne egy klasszikus értelemben vett szociológiakönyvet várjunk, de ne is egy csak a felszínt kapargató okoskodó kötetet. Gay könyve olyan mintha egy újságíró blogját vagy szerzői oldalát követnénk. Aktuális társadalmi jelenségekre és beszédtémákra reflektál (a könyv esetén ezt lőjük be 2009 és 2014 közötti időszakra, ugyanis eredetileg 2014-ben jelent meg), de ezek mellett simán elférnek a film -és sorozatkritikák, meg néhány életrajzi elem is.

2020-ban magyar olvasóként Gay kötete egyszerre jelentett nosztalgiát és kellemetlen feleszmélést is. A nosztalgiafaktor leginkább a Politikai, gender-és faji kérdések fejezetben érezhető, ugyanis Gay itt olyan filmekkel foglalkozott, mint a 2011-es, Oscar-díjas A segítség, a Narancs az új fekete vagy A szürke ötven árnyalata. Az akkori popkultúrát megrengető alkotások megkapják a magukét Gaytől. Kicsit hidegrázós volt azt olvasni például, hogy a Django elszabadul egy fehér férfi (Quentin Tarantino) által képzelt rabszolga bosszútörténet, és így nem hiteles, mert több kényes kérdést vet fel, mint kellene. Gay észrevételei annyira meggyőzőek (például a Django kapcsán kiemeli, hogy hiába lesz a férfi szabad polgár, olyan szituációkban, mint amikor saját maga választ ruhát, továbbra is nevetséges, szánni való figura marad – és ez nem biztos, hogy egy jó ábrázolási mód), hogy nehéz utánuk máshogy nézni egy-egy kedvenc filmre. Főleg azokra, amelyek kirobbanó energiával ünnepelték a másságot és a kisebbségek ügyének szolgálatát – ennek kapcsán Gay a 12 év rabszolgaságot hozza fel, majd kerek perec kimondja, hogy attól, hogy egy film feketékről szól, még nem feltétlen fogja őket jól szolgálni. De hasonló magabiztossággal jelenti ki ugyanezt a Narancs az új feketéről, amit pont a diverzív szereplők miatt szoktak dicsérni.

További kellemetlen feleszmélésekkel szolgált a könyv többi fejezete, amibe még néha bekúszott a nosztalgia olyan ügyek kapcsán, mint Chris Brown bántalmazási ügye, ami különösen nagy médiafigyelmet élvezett, révén hogy a rapper áldozata akkori párja, Rihanna volt. Gay az ehhez hasonló, amerikai közvéleményt felforgató ügyeket járja körül az Egyesült Államok 2010-es éveiből: Trayvon Martin lelövése, a Wendy David-féle obstrukció Texasban, vagy épp olyan szövegeket emleget fel, mint Terry England politikus szájából elhangzott ominózus mondat: „A nőknek ki kellene hordaniuk a halott magzatokat, hiszen a tehenek és a sertések is kihordják.” A példákból is jól érezni, hogy Gay kötetének két vezetője a feminizmus és faji kérdés. Gay mint nő és első generációs haiti bevándorlók gyereke merőben más és érdekes megközelítését adja a ’10-es évek főbb politikai és társadalmi témáinak. Okos, minden megközelítést mérlegelő okfejtései bőven képesek arra, hogy egy-egy témában korábban meghozott véleményünket újragondoljuk. Az amerikai feketék kapcsán például részletes képet ad a bennünk élő rasszizmusról, a mai napig fennálló társadalmi problémákkal együtt – például hogy számos fekete férfi kiesik az oktatásból, és mi is vezet Trayvon Martin lelövéséhez hasonló rendőri túlkapásokhoz.

Hasonlóan világít rá a feminista témákra is Gay. Az amerikai abortusztörvények államonként változó szigorításai kapcsán vázolja fel, milyen mértékben is akarják a nők testükről való döntés jogát korlátozni, miért fontos kiállni, ha olyan mondatok hangzanak el, hogy a nőnek a konyhában a helye, vagy miért nem mondhatjuk ki a 21. században azt, hogy a feminizmus elérte célját. Gaynek minden egyes nőellenes, nők jogait firtató vagy kiállását kigúnyoló dumára van egy olyan válasza, amire a másik félnek már nincsenek érvei, legyen az akár férfi vagy nő. Ezek természetesen nemcsak az USA esetében igazak, hanem sajnos Európában is, a közelebbi valóságról, Magyarországról nem is beszélve. Számos párhuzamot lehetett találni a két téma kapcsán az amerikai és a magyar közélet között (például Terry Englandéhoz hasonló szövegeket az elmúlt két hét magyar híreiből is simán tudnék idézni, sajnos), így Gay alapvetően az USA-ra vonatkozó megállapításait nagyon könnyű magunkénak érezni.

A rossz feministának egyfajta keretet adnak Gay életéből származó anekdoták és saját (rossz) feminizmusának felvállalása. Ezek hol szórakoztatóak, hol pedig egészen szívbemarkoló történetek. A régi tapasztalatokra Gay szintén a feminizmus és az egyenlő jogok megközelítéséből vizsgálódik, amiből szintén van mit tanulni vagy csak megdöbbenni. Ilyen például az a történet, amiben Gay kijelentette, hogy Miss America lesz, és emiatt cikizni kezdték, de a fogyitáborban átélt megaláztatások is hasonlóan átérezhető történet. A legfontosabb tanulság azonban a kötet elejét és záró Rossz feminista tételmondat: Inkább legyek rossz feminista, mint semmilyen. A kijelentést olyan „bűnök” előzik meg, mint a hímsoviniszta rapszámok bűnös élvezete, a rózsaszín szín odaadó szeretete és a Sweet Valley könyvsorozatért való hatalmas rajongás.

Bár Roxane Gay könyve kicsit későn jelent meg magyar nyelven, bizonyos kérdésekben még mindig tud nagyon aktuális lenni. Maga Gay jó stílusban ír, humora tényleg pazar, és igyekszik minden témát kellő körültekintéssel körbejárni. A maga 380 oldalával a középhosszú könyvek sorát gyarapítja A rossz feminista, mégis, kevésnek érződik. Jó lett volna még többet olvasni Gaytől. És még jobb lenne egy hasonló kötet az elmúlt pár év történéseiről is, hisz egy biztos: Roxane Gaynek megvan róla a véleménye.