Főkép

„János evangéliuma 11. fejezet

38 Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. 

39 Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. 

40 Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? 

41 Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. 

42 Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. 

43 Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! 

44 És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!”

 

Mivel tudomásom szerint Bíró Szabolcsnak nincs annyi egyéb teendője, mint Bán Mórnak, teljesen helyénvalónak érzem, hogy picit belefáradt az évek óta tartó Liliomos sorozatába, és kikapcsolódásként valami másra vágyott – és megírta ezt a horrorisztikus történetet. Jó szakácsként nem akarta kidobni az évek alatt felhalmozott tudást (és szereplőt), így a cselekményt az általa jól ismert középkorba, Nagy Lajos uralkodásának idejére helyezte. Ennek a megoldásnak a hozadéka, hogy az eddig megjelent öt kötet szereplői közül nagyon sokan részt vesznek ebben a véres világvége sztoriban.

 

Azok kedvéért, akik még nem olvasták a regényt, igyekszem kerülni a konkrétumok ismertetését, bár előre szólok, ez nem gondolom igazán kivitelezhetőnek. Hiszen ahogyan azt a fülszöveg is mondja, „az életre kelt holtak megállíthatatlanok, és az éhségük csillapíthatatlan…”

 

Ismerve a szerző előéletét, az egy pillanatig sem okozott meglepetést, hogy ezúttal nem történelmi regényt tett le az asztalra. Miként a cselekmény menetén sem csodálkoztam, elvégre az efféle horrorsztorik alatt az egyszeri szereplőknek nem sok feladata van: fut, menekül, igyekszik életben maradni, és menet közben lehetőleg minél több hátborzongató vagy „csak” gyomorforgató helyzetbe kerül, hogy a néző/olvasó mégis érezze a szimpla hétköznapoktól való eltérést.

 

Talán eddig nem említettem, de most muszáj beszélni róla, hogy a középkori embereknek Európában mennyire sokat jelentett a vallás. Sokkal intenzívebben élték meg a hitet, és nemcsak azért mert a nemesség és a papság ezt erőltette, hanem mert a kereszténység valóban a hétköznapok része volt – betartani a parancsolatokat, részt venni a szertartásokon, melyek akkor még nem üresedtek ki. A vallásháborúk pedig bizonyítják, mennyire nehezen fogadták el, ha valaki másként értelmezte a bibliában leírtakat, vagy az is elég, ha Az ember tragédiájára vagy A rózsa nevének idevonatkozó részeire utalok. Ebben a regényben már abban sem tudnak megegyezni az élők, hogy akkor most élőhalottakról vagy élő halottakról van szó – márpedig ez nélkülözhetetlen a megfelelő kezelés kiválasztásában. Mondjuk azon csodálkoztam, hogy senki nem próbálkozott szenteltvízzel vagy más szentség erejével küzdeni ellenük.

 

Már magát a címválasztást is szimbolikusnak érzem, hiszen az evangéliumok alatt általában azokat a könyveket értjük, amelyek bekerültek a „hivatalos” bibliába. Ezeken kívül még rengeteg evangélium és egyéb irat létezik (az Ó- és az Újszövetséghez egyaránt), ezeket apokrif (vagy pszeudoepigrafa) néven emlegetik. Azt persze nem állítom, hogy ez a könyv szintén a vallásos evangéliumok közé tartozik, de szerintem simán beilleszthető az apokalipszisről írt 24 darab apokrif mű mellé.

 

Nekem tetszik, hogy miközben Bíró Szabolcs egyértelműen használja a műfaj bevált paneljeit, azért pár saját ötlettel színesíti a horror vonalat. Gondolok itt például a fertőzések mikéntjére, az idő múlása kontra élőhalottak fizikai állapota felvetésre. Azon meg egy pillanatig sem lepődtem meg, hogy ha arról van szó, képes ocsmány látvánnyal sokkolni az olvasókat. Elvégre, aki képes papírra vetni egy véres csatát csonkolással, belezéssel, miegyebekkel, annak egy élőhalott orgia sem okozna gondot (természetesen nincs ilyen epizód a regényben).

 

Itt az ideje, hogy féktelenül száguldozó gondolataimnak megálljt parancsoljak, és minden horrorrajongót, illetve Bíró Szabolcs-olvasót arra bátorítsak, tegyen próbát ezzel a regénnyel. Nyilvánvalóan más, mint az eddigiek, a történelmi sorozattól pedig kifejezetten távol van, ellenben hamisítatlan BSZ történet, jól megírt, olvasmányosan elmesélt, már-már letehetetlen. Ha szerencsénk van, akkor ennek nem lesz folytatása, mert ettől kezdve minden már csak túlgondolás lenne, és sajnálnám elrontani azt a hangulatot, amit megkaptam a Lázár evangéliumában.

 

Ui. Érdekes lesz majd eme rövid közjáték után visszatérni a „normál” középkorba, az Anjouk-sorozathoz.