Mit olvassunk a karanténban?

Akárki akármit is gondol a járványról, az biztos, hogy a legtöbben azon szerencsések közé tartoztunk, akiknek egészen idáig nem kellett szembenézniük hasonló szituációval. Nem voltunk hosszú távon négy fal közé zárva, nem kellett elfogadnunk és megértenünk ilyen korlátozásokat, nem kellett szeretteinket és barátainkat támogatnunk, akik a járvány miatt vagy a járvány okozta gazdasági visszaesés miatt kerültek nehéz helyzetbe. Még ha sokan továbbra is olyan szerencsések vagyunk, hogy közvetlen nem érint minket a probléma, akkor is meg kell próbálnunk nem megőrülni otthon – és mint oly sok minden másban, ebben is segítségünkre lehetnek a könyvek.

 

Egymást érik a könyvkiadók akciói (vásároljatok bátran, ha megtehetitek, a legtöbb gazdasági szegmenshez hasonlóan őket is nehezen érinti a járványhelyzet!), egyre többen mesélnek arról, hogy milyen könyvekkel vészelik át ezeket a hónapokat, így mi arra gondoltunk, hogy ajánlunk pár olyan könyvet, amivel talán könnyebben el lehet viselni a megpróbáltatásokat. Van, aki egy régi kedvencéről mesél; van, aki egy újdonságba merült bele az elmúlt hetekben, de most remek alkalom nyílhat arra, hogy belekezdjünk egy hosszabb sorozatba vagy egy régóta halogatott olvasmányba. Bátran mondhatom az egész szerkesztőség nevében: kitartást és a legjobbakat mindenkinek! (SZD)

 

 

Bak Róbert

 

Burhan Sönmez: Isztambul, Isztambul
(Jelenkor, fordította: Nemes Krisztián)

 

Már kismillióan értekeztek arról, hogy mennyire unják a járványhelyzetet és a kényszerű karantént, na meg arról is, hogy ez az egész mennyire rosszat tesz a gazdaságnak és a könyvkiadásnak is, de én most éppen emiatt futottam bele egy olyan regénybe, ami eddig az év könyve nálam, és amit nevetségesen olcsón lehetett megvásárolni az egyik webáruházban. A mostani helyzet nélkül ki tudja, mikor olvastam volna el.

Gyakorlatilag még ha akarnék sem tudnék különösebb hibát találni a török szerző művében, amely bár egy több évszázados toposzt használ fel (kvázi egy Dekameron-átirat), de mégis olyan újszerű, sodró lendületű, és úgy történetközpontú, hogy semmiféle engedményt nem tesz a kommerszebb irodalom irányába; ezek a kritériumok pedig csak nagyon kevés más regényre igazak ebben a formában.

 

Ami külön kiemelkedő még a történetek mellett, az a karakterábrázolás, a számunkra egzotikus törökországi környezet bemutatása, valamint paradox módon az is, hogy ettől függetlenül az egyik leguniverzálisabb (gyakorlatilag a Föld bármely pontján befogadhatóan) megírt alkotás, amit idén olvastam. Szóval, ezt az élményt köszi Korona, amúgy ideje lenne elhúznod…

 

 

Forrai Márton

 

Dezső András: Maffiózók mackónadrágban
(21. Század Kiadó)

 

Talán mert a COVID nemcsak úgy hangzik számomra, mint egy nyugdíjbiztosítással foglalkozó cég anagrammája, kicsit elkezdtem én is lelassulni, utolérni magamat. Kertészkedni a tizenharmadik kerületi garzonban mondjuk furcsa lenne, így ehelyett fogyatkozik itthon a helyfoglaló selejt, valahogy megszerelődtek a biciklik, megtanultam porszívózni és mosogatni, no meg az olvasmányok listáján is araszolok előre, mint féllábú teknős tapadós csirízágyon. Ez az időszak önmagam utoléréséről szól, ami kezdetben civilizációs beoltottságként fejveszett kapkodással indult: valahogy a rámszakadt itthonlétet a tennivalók minimum megduplázódásaként éltem meg, és egyszerre próbáltam dolgozni a számítógépen, zenét hallgatni, filmet nézni, folytatni mesterképzéses tanulmányaimat, szórakoztató irodalmat bújni, na meg kibontani egy doboz sört. Amikorra négy iromány futott szimultán (egy a WC-ben, kettő a hálóban, a negyedik meg random helyeken feltűnve) kezdett felderengeni, hogy ezt a fajta rohanást kénytelen leszek elengedni, akárcsak egy baráti kézfogás közeljövőbeli ígéretét, így Dezső András Maffiózók mackónadrágbanjára tettem le végső voksom (na nem egyedüliként: bizarr stílszerűséggel a mosdóban azért lapozgatom tovább Alan Dean Foster A dologját).

 

Az Index oknyomozó újságírója a hetvenes évektől mostanáig követi végig a magyar szervezett bűnözés mindennapjait (vad)regényes formában, több ármányt és halált bemutatva, mint a Trónok harca összes. Ha ez nem lenne elég, ennek a szocreál Keresztapa-sztorinak bő négyszáz oldalának mindegyike átitatódott valamiféle büszke patriotizmussal, elvégre Markó Béla, Ragyás Tóni, Cinóber, Szájmon, Csontkezű, Magyar Róbert és Los Angeles, Budapest meg a Balaton számtalan kiskirálya meg udvari bolondja mégiscsak a mi szemetünk, ami bűnözői alvilágunk, és hát mégiscsak máshogy bűzlik az, ami saját, na… A könyvet általában lefekvés előtt olvasom, addigra energiaszintem kritikus szintjével gazdálkodva, így nem is várom el magamtól, hogy a személyek és események logikusan rendszerezett, igen sűrűre szőtt hálóját tűpontos figyelemmel kísérjem végig, inkább egyfajta laza csónakázás ez már az otthonom csendes vizein, ami térben és időben egyaránt megnyugtató távolságban fekszik az akkori utcák dzsungelétől.

 

Dezső fejéből saját bevallása szerint 2017-ben pattant ki a könyv megírásának ötlete, az olajbizniszben is aktívan tevékenykedő „sztárkeresztapa”, Radnai László perét követő médiafelhajtás kapcsán. Az évek óta gyülekező gyutacsra hulló végső szikrát a Történeti Levéltárba kapott kutatási engedélyt adta meg, a többi meg már ment magától, „csupán” évek kőkemény munkája meg egy nagy adag rettenthetetlenség kellett hozzá. Az eredmény szórakoztató, informatív, és azon túlmenően is meglepetésekkel teli könyv lett, hogy eddig ilyen koherenciával talán nem született összefoglaló a kor „nagyjairól”. Azt például ki hitte volna, hogy a Guns ’n Roses basszere Amerikába disszidált magyar maffiózóknál kereste egy időben kenyerét, vagy, hogy Gát György, a Linda-sorozat rendezője egyengette a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének egyik leghírhedtebb bűnözőjének karrierjét? Ezek az érdekességek tovább színesítik a (borító színével ellentétben) szürkének egyébként sem nevezhető kötetet, ami talán a legszórakoztatóbb történelemkönyv, amit valaha forgattam. Ha belehúzok, a karantén végére talán be is fejezem, és egy kicsit máshogy nézek majd a világra, amibe visszatérek…

 

 

Galgóczi Tamás

 

id. J. H. Rosny: A tűz meghódítása
(Kossuth, fordította: Laky Margit)

 

Szerintem a karantén bezártságának enyhítésére legjobb olyan olvasmányt választani, amely képes kiragadni a megszokott közegből és megmozdítja a fantáziát. Ennek a feltételnek persze nagyon sok regény megfelel (kaland, történelmi, sci-fi, fantasy stb.), de most egy régi kedvencemet ajánlom, ami legalább annyira meghatározó volt számomra, mint mondjuk a Rőde Orm című viking tematikájú kitaláció.

 

Az írói álnév egy testvérpárt takar (Joseph Henri Honoré Boex és Séraphin Justin François Boex), kettejük közül az idősebb, Joseph neve lehet ismerősebb idehaza, mivel pár műve már megjelent magyarul (A föld halála, Fekete ország, A xipehuzok). Az 1911-es regénye, A tűz meghódítása az őskorban játszódik, nagyjából 80 000 évvel ezelőtt. A sztori látszólag egyszerű: ősemberek jönnek és mennek, miközben küzdenek egymással, az elemekkel, az állatvilággal – de gyakorlatilag letehetetlen, mert Rosny, akarom mondani Joseph Henri Honoré Boex rengeteg ötletet, fordulatot zsúfolt a történetbe, kiegészítve kellő mennyiségben adagolt leírásokkal, és ami szintén fontos, szerethető főszereplővel. A regényen még az sem ront, hogy az időközben eltelt több mint száz évnek köszönhetően jóval többet tudunk őseinkről, és mára kiderült, hogy a neandervölgyi és a cro-magnoni emberek jóval később találkoztak, másként viselkedtek, ésatöbbi. A regény alapján film is készült, amely azonban több ponton eltér az eredetitől, ezért azok számára is javasolt, akik moziban már látták Jean-Jacques Annaud filmjét.

 

 

Márton Rozália

 

Bohumil Hrabal: Házimurik
(Európa Könyvkiadó, fordította: Zádor Margit)

 

Ha már kezdenek kimerülni belső tartalékaink, ha legszívesebben megtaposnánk párunk folyton csörgő telefonját, és a sajátunkon lépten-nyomon megjelenő elnézéstkérek-tetsziksegíteni üzenetek ártatlan küldőinek legszívesebben a TANULJMEGOLVASNI-ODAÍRTAM választ adnánk, és ráadásul lassan két hónapja nem dolgozik a fodrászunk… Hát ilyenkor jön el az ideje, hogy újra leemeljük a polcról régi kedves olvasmányunkat, Bohumil Hrabal Házimurik című regényét, amelyben az elbeszélő az író későbbi felesége, ő meséli el egymásra találásuk történetét.

 

Hogy miért éppen ezt? Hát részben azért, mert egy nagyon emberi, nagyon mély kapcsolat alakulását követhetjük benne, amit semmihez nem hasonlítható módon mesél el Pipsi kisasszony. A szöveg a főszereplők életének apró részleteit rendezi sorba, valóságossá és elevenné teszi (ha már így hozta a történelem) a szocializmust építő Prágában, az Örökkévalóság gátja nevű utcában lakó alakokat. Nem, egyáltalán nem realista ez az ábrázolásmód, inkább lírai, nagyon eredeti humorral átszőve.

 

De főleg azért kell elővenni, hogy átadva magunkat a mondatok áradásának, próbáljunk mi magunk is türelmesek lenni. Türelmesek lenni önmagunkkal és másokkal szemben is. Hogy lássuk meg (ahogyan az elbeszélő a saját és a doktor szemével is) a körülöttünk lévő világban a szépséget. Ami egyszerre könnyű is, meg nehéz is, mert a világ szépsége igazából bennünk van. Nekünk kell azt észrevenni a langyos levegőben, a hangokban (nemcsak a madarakéban, de a fűkaszáéban is), a kissé hervadt csokorban a komódon, a terasz kopott korlátjában. És hogy ennek a szépségnek örülnünk kell, gyermeki lelkesedéssel. Még akkor is, ha a dolgok nem feltétlenül úgy alakulnak, ahogyan azt mi szeretnénk.

 

És végül nemrég olvastam valahol, hogy csak azokat a szövegeket érdemes elolvasni, amelyeket nem lehet összefoglalni. Hát ez a regény éppen egy ilyen szöveg.

 

Németh Beatrix

 

Azt gondolom, amikor a főszerkesztő kiküldte a levelét, alapvetően ajánlót, konkrét könyvekkel megjelölve várt válaszul, de azzal sajnos nem szolgálhatok. Akkor viszont jogosan vetődik fel a kérdés, hogy mégis miért írok? Talán hozzám hasonlóan létezhet még néhány könyvmoly, aki most nehezen szánják rá magukat a betűfalásra, és ha bele is kezdenek valamibe, néhány oldal után csalódottan, esetleg közönyösen félreteszik. Az alábbi tippek nekik szólnak, mert nekem beváltak.

 

Az első, ami sokat segített, a temérdek podcast kínálat szemezgetése. A tematikus, laza szórakoztató, vagy akár komoly tudományos témákkal foglalkozó adások között, biztosan találunk néhányat, amik képesek lehetnek lekötni a figyelmünket. Mert most ez lenne a lényeg, kiszállni egy kis időre a hétköznapokból.

 

A második mankót az online fellelhető programok sokasága nyújtotta. YouTube és Facebook élők, előadások, beszélgetések, színházi közvetítések, és igen, felolvasások. Regények vagy versek, teljes művek vagy részletek, mindegy is, a lények, hogy valami más legyen. És ezek a lehetőségek vezetett el a harmadik támponthoz, ahhoz a furcsa felismeréshez, aminek során rájöttem, nem igazán tudok koncentrálni új sorozatokra, filmekre, de még a könyvekre sem. Az ismeretlen világok valahogy nem vonzanak, sőt, azok a régi kedvencek sem, amikhez máskor mindig menekülhettem.

 

Innen már csak egy aprócska ugrás volt azon könyvek újbóli felfedezése, amiket tini korom óta nem olvastam. Így kerültek elő most Gerald Durrell és Leslie L. Lawrence regényei, amit ezen a ponton egyáltalán nem bánok. Úgy érzem, talán csak egy hangyacsápnyira, de mintha kezdenék nyitni, új könyvbe még mindig nem kezdtem, de a napokban befejeztem egy márciusban félbehagyott krimit, valamint újra elmerültem Agatha Christie világában.

A lényeg, hogy olyan könyveket, filmeket, akármit vállaszatok magatoknak, amik örömmel töltenek el. Idő kell a jelenlegi helyzet feldolgozásához. Ha valaki szorongásra hajlamos, nehezen birkózik meg a változással, a bizonytalansággal és a családjában, ismeretségi körében akad valaki, aki érintett a jelenlegi helyzetben, mert megbetegedett vagy elvesztette a munkáját, érthető, hogy nem tud úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De tudnotok kell, még ha egyedül éltek is, akkor sem vagytok egyedül. A könyvek megvárnak, a felhalmozott kupacokra rakodó por nem árt nekik. Ha most nincs kedvetek olvasni, az sem tragédia, majd lesz. Csak ki kell várni.

 

 

Scheirich Zsófia

 

Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar?
(Corvina Kiadó)

 

Önkéntes karanténban nincs is jobb, mint valahogy megfeledkezni jelen helyzetünkről és valamivel szórakoztatni magunkat. Viszont úgy nehéz, ha minden könyvben és sorozatban felbukkan egy arcmaszkos szereplő... Legalábbis velem állandóan ez történik, mióta dúl a COVID-19 itthon is. Ha más is hasonló cipőben jár, mint én, annak a legjobb megoldás egy ismeretterjesztő könyv lesz. Mondjuk a Milyen nyelv a magyar? Nádasdy Ádám a tőle megszokott közérthető stílusban vezeti be az olvasót egy olyan területre, ami a heves érzelmek és szélsőségek harcmezeje volt mindig is: anyanyelvünk, a magyar. Sorra vesz minden, a magyarhoz köthető, magunk kreált sztereotípiát és érzelgős eufemizmust, és a tudomány vizsgáló szemén keresztül megtanít, hogyan kell fölöttük szemet hunyni. Emellett sok mást is tanít a nyelvekről, általában és a magyar nyelv történetéről, működéséről. Szóval, röviden, számos új információt tartalmaz laikusoknak és olyanoknak is, akik amúgy foglalkoztak már nyelvészettel. Karantén idején pedig a tanulásnál nincs is jobb elfoglaltság. Főleg, ha ilyen olvasmányos úton tehetjük meg.

 

 

Szabó Dominik

 

Mark Millar: Kick-Ass – Ha/Ver
(Fumax Kiadó, fordította: Sepsi László)

 

Látszólag furcsa ötlet négykötetnyi brutális, erőszakos, szabadszájú és véres képregényt ajánlani karantén idejére, de mindjárt megmagyarázom. Egyrészt én úgy vettem észre magamon, hogy a képregények a szokottnál is jobb pihenést biztosítanak ezekben a napokban: amikor úgy érzem, hogy még nincs agyam egy összetett regényre koncentrálni, de már szeretnék kiszakadni a napi munkából vagy az egyre rémisztőbbnek és zavarosabbnak tűnő hírek áradatából, sokkal szívesebben veszek le a polcról egy jó képregényt. A vizuális ingerek miatt sokkal könnyebben át tudom adni magam az élménynek, és nagyon gyakran azon kapom magam, hogy hiába nem volt még kedvem az előbb bármire is figyelni, néhány oldal után teljesen magába vont az aktuális képregényem.

 

Másrészt pedig Millar egyébként is veszettül szórakoztatóan ír. Semmiképpen sem szabad a kelleténél komolyabban venni az alkotásait, viszont ettől függetlenül közel sem „agyatlan” olvasmányok. A Kick-Ass sorozatának szinte minden kötete nagyon is ütős és néha egészen fájdalmas élmény: nehéz dilemmái, emberi döntései, kegyetlen világnézete rád telepszik. De közben tele van menő párbeszéddel, őrült akcióval, nagyon pontosan eltalált figurával, amitől mégsem annyira súlyos az egész, mintha egy realista képregény lenne. Kicsit kigúnyolja a szuperhősködést, az embereket, a társadalmat, kicsit együtt érez velük – olyan olvasmány, ami után biztosan máshogy nézzük a valóság történéseit is.

 

 

Takács Gábor

 

Iain M. Banks: A száműző (és a szerző más űroperái)
(Agave Könyvek, fordította: Gálla Nóra)

 

Én amellett, hogy szeretek magam lenni néha, ülni a hátsómon és elmerülni egy jó könyvben, eléggé sokfelé mászkálós, sok mindennel foglalkozó típus vagyok. Az elmúlt két hónapban viszont ez az egyensúly megborult (jó, sose volt egyensúly, utóbbi időben a „mindent is csinálok” volt túlsúlyban). Persze ez nem jelenti, hogy lógatnám a lábam, nekem is megnőtt a munkám (ebből a szempontból szerencsés vagyok). Szóval végeredményben nem igazán érzem, hogy ez most a „feltöltődés” ideje lenne. Könyvet olvasni is csak mérsékelten tudok (kedv/idő/energia függvénye). Mi ilyenkor a teendő? Mindenki keresse meg azt, ami a legelemibb szórakozása. Nekem ezek az űroperák, idegen lényekkel, bolygókkal, évmilliós, csillagközi távlatokkal. Amikben elmélkedhetnek a szerzők a civilizációról, az emberről, de mellette ott vannak azok az elemek, amik gyerekkoromban is lázba hoztak. Olvashatnék Reynoldsot (Napok Háza), Vinge-t (Tűz lobban a mélyben), vagy más, hasonló szerzőt, de a jolly joker ebben a műfajban mindig Iain M. Banks marad.

 

A száműzőt pont ilyen helyzetekre tartogattam: amikor semmihez nincs kedvem, nem érzek energiát a sötét történetekhez vagy a vad társadalmi fikciókhoz, amikor azt akarom, hogy felhőtlenül szórakozhassak. És noha a történet kicsit lassan indul be (mintha Banks egy könyv alatt akart volna felépíteni egy olyan világot, amire a Kultúra univerzumban tíz kötet állt rendelkezésére), de minden megvan itt, amit szeretek. Évmilliárdos léptékekben gondolkodó idegenek, akik sokszor mintha a Galaxis útikalauzból léptek volna elő, furcsa szokásokkal és fiziológiával, humorral, abszurd helyzetekkel, ugyanakkor bámulatos ötletekkel. Miközben csillagbirodalmak feszülnek egymásnak a világegyetem sorsát meghatározó titkokat kutatva, pár végtelenül emberi karakter szemén át látjuk az eseményeket. Ez a könyv nem lesz Banks legjobbja, de nagyon jól szemlélteti, miért is volt egyedi és lenyűgöző, amit íróként a sci-fiben alkotott. Szóval ha valaki elmenekülne a négy fal közül, akkor mindenképpen tegyen egy próbát vagy A száműzővel, vagy Banks más regényével – a Kultúra-sorozat különösen ajánlott!

 

 

Uzseka Norbert

 

Frank Herbert: Dűne-sorozat

(a legújabb kiadásban az első két rész megjelent a GABO Könyvkiadónál, fordította Békés András és Gáspár András)

 

Hiába, hogy négy és fél évtizede indult világhódító útjára Frank Herbert sci-fi sorozata, nem hogy nem vesztett súlyából, de sok szempontból aktuálisabb, mint valaha. Igaz ugyan, hogy kevésbé tudományos, mint amennyire fantasztikus, már ami a jövőbeli technológiák megjóslását illeti, cserébe viszont olyan filozófiai, pszichológiai, de akár ökológiai mélységei is vannak a Dűnének, hogy nem fogott rajta az idő. Emellett persze izgalmas a cselekménye is. A részben hazánkban forgatott, közelgő mozifilm kapcsán kerül újra kiadásra Frank Herbert klasszikussá vált hat regényes sorozata, átdolgozott kiadásban, és bár egyelőre csak az első két rész elérhető ebben az új formában, érdemes most nekikezdeni. Már csak azért is, mert amilyen lebilincselő, annyira sok gondolkodnivalót is ad az olvasónak, és garantáltan kiragadja a járvány miatti aggodalmaskodás ördögi köréből.