Molnár Krisztina Rita: Sálmese

Amikor először olvastam ezt a könyvet, azt gondoltam, hogy létezik még ilyen mágikus kapcsolat nagyszülők és unokák között, csak már egyre ritkább. Azóta fordult egy nagyot a világ. Most egyfelől még kevésbé létezik, hiszen sokan inkább betartják a szabályokat, és igyekeznek nem megfertőzni idős hozzátartozóikat. Másfelől viszont ebben a bezárkózásban talán jobban meghalljuk a belső hangunkat is, és az pont úgy mesél, ahogy Molnár Krisztina Rita ebben a könyvben (is).

Mert végül is még mindig emberek vagyunk, és a nagyszülők elmesélhetik az unokáknak, hogy mi hogy volt, milyen volt, amikor ők fiatalok voltak, hogyan találtak egymásra és a többi. Az ilyen családi történeteket bizonyos korban az ember akár unalmasnak is tarthatja, ám ha szerencsés, eljön az a pont, amikor ráébred: ezek a legfőbb kincsei. Ha még szerencsésebb, akkor időben jön rá erre, amikor még itt vannak vele azok, akik a történeteket mesélik, akikről a történetek szólnak.

A Sálmese egyszerű, tiszta hangon szól, akinek csak volt vagy van nagyszülője, azt meg fogja érinteni. Aki most nagyszülő, annak talán azért fog tetszeni, mert emlékeztet arra, ami fontos és jó, és megerősíti abban, hogy merje csak elmesélni az unokájának a maga varázsos történeteit. Az unokák pedig, hát, ők is meg fogják érteni, ebben biztos vagyok.

De az sem baj, hogy Bogdán Viktória olyan játékos, kedves illusztrációkat készített a könyvhöz, olyanokat, amikben festés, rajzolás, kézműves megoldások épp úgy vannak – csupa olyasmi, amit az ember egészen kicsi korától fogva tanul, és akár a Sálmese nyomán nekiláthat megrajzolni-festeni-alkotni a saját családja történeteit is.

Számomra pedig egyszerre szívszorító, meghitt, nosztalgikus és mégis varázslatosan derűs volt ez a könyv. Örülök, hogy elolvashattam, magamnak meg a gyerekeimnek.