Főkép

Már megint egy jazz lemez, aminek hatására sem kerültem közelebb a kortárs jazzmuzsikához. Úgy tűnik, még mindig túl fiatal vagyok hozzá, és nem sikerül kialakítanom magamban azt a befogadó közeget, ami a jazz műélvezetéhez szükséges. Arra pedig húszból egyszer kerül sor, hogy első hallásra magával ragadjon egy ilyen produkció. Most majdnem sikerült, csak menet közben megjelent az íróasztalom mellett a feleségem, és közölte, hogy nem tudja mit hallgatok, de azonnal kapcsoljam ki.

 

Ezt részben érthető, mert a skót dobos, Sebastian Rochford új együttesének első lemezének az a száma éppenséggel eléggé elborult, kísérletező szellemben fogant kompozíciója volt (Nowhere Nothing), ami valóban nem alkalmas arra, hogy bármely péntek esti házibuli közönségéből tömegével toborozzon új rajongókat. Avatatlan fül számára inkább tűnik idegtépő zajok halmazának, mintsem előremutató, a kritikusok által magasztalt muzsikának.

 

A házastársi tiltakozást részben az általam használt hangerő is kiváltotta, de véleményem szerint a Rose Golden Doorways korongot nem szabad halkan hallgatni, mert nem érvényesül az a dinamika, lüktetés, ami egyébként ennek a templomban (Stoke Newington), élőben rögzített anyagnak a sajátja. Abban teljesen biztos vagyok, hogy senkit nem hagy hidegen, valamiféle érzelmet garantáltan kivált, aztán lehet egyeztetni, kinek mi jutott az eszébe a triót hallgatva.

 

Nekem elsőre valamifelé postjazz, vagy inkább ipari környezetbe tévedt kísérletező jazzmuzsikusok filmzenével kacérkodó, meghökkentőn komplex, a három hangszer határait messzire kitoló (ez főként Neil Charles basszusgitárosnál érzem igaznak), összességében monumentális alkotásának értelmezem. Aztán az is nyilvánvaló, hogy kellő mennyiségű doom és dark és black hangulatot is sikerült beletuszkolni a zenébe (Slow Shrouded Aisle), de mégsem súlyt, hanem inkább lebegést társítok a zenéhez. Egy biztos ez a lemez jóval több annál, mint ami belefér a jazz (vagy a rock/metal) kereteibe.

 

Szárnyalás (vagy révülés) ide vagy oda, célszerű a megszokottnál nagyobb hangerővel hallgatni a zenét – pusztán azért, mert fantasztikusan szól. Tágasság érződik a számokban, és ugyan egy viszonylag modern stílus, a jazz az lapja mindennek, de közben sokkal ősibbnek, többrétegűnek tűnik. Aki hajlamos rá, az nekiállhat mindenféle másodlagos üzeneteket keresgélni – és ez nem lesz teljesen légből kapott belemagyarázás, hiszen a borítón mindegyik számhoz hozzárendeltek egy szimbólumot, amelyek értelmezése nem is olyan egyszerű feladat (én meg sem próbálkoztam vele). No meg a számcímek is szellemiségre utalnak („The Immortal Fire” vagy „Breath That Sparks”).

 

„Minden egyes darabnak megvan a saját szimbóluma, amely vizuálisan ábrázolja azt, amit számomra jelent, és minden szimbólum numerikus jelentéssel bír. Ezzel nem az a célom, hogy elmagyarázzam mi ezek, hanem abban reménykedem, hogy az emberek saját intuíciójuk segítségével fogadják és megértik ezeket.” – mondta Sebastian Rochford.

 

Aki különleges élményekre vágyik, kedveli a sötét és nyomasztó, a jazz és a metal határán fogant, esetleg az ambienttel rokon muzsikákat, a különleges hangzást, ahol a dob meghatározó, helyenként indiai hatást tartalmaz (The Immortal Fire), és amiből teljesen hiányzik az ének – az mindenképpen hallgassa meg több alkalommal a Pulled by Magnets trió bemutatkozó lemezét, és nem fog csalódni.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Slow Shrouded Aisle, The Moon Of Oduglin, The Immortal Fire

2020-ban megjelent album (tak;til / Glitterbeat)

Weboldal: http://pulledbymagnets.com//

 

 

A zenekar tagjai:

Sebastian Rochford – dob, elektronika

Pete Wareham – tenor szaxofon, elektronika

Neil Charles – basszusgitár, elektronika

 

A lemezen elhangzó számok listája:

  1. Nowhere Nothing
  2. Slow Shrouded Aisle
  3. Breath That Sparks
  4. Those Among Us
  5. The Immortal Fire
  6. Cold Regime People Die
  7. Within
  8. The Moon Of Oduglin
  9. Invite Them In (album version)