Főkép

Debbie és Teddy jövője nem sok szerethető dolgot tartogat: az emberek megavárosokba tömörülnek, mindenki csak szórakozni és fogyasztani akar, amit a legkapzsibb réteg gátlások nélkül kihasznál. Mindenki függő, azoké a digitális drogoké, amik megállás nélkül ömlenek – pornó, erőszak, brutalitás, agyzsibbasztás korlátok és erkölcs nélkül. A napi érzelmekre ható drogadag fontosabb, mint a gyerek felnevelése; a show akkor igazán jó, ha legalább tucatnyian halnak meg közben. Hogy lehet egy ilyen világot elviselni? Csak akkor, ha te is eggyé válsz a tömeggel.

 

Debbie nem szeretné ezt a rendszer támogatni, mégis rákényszerül. Nanobotokkal felturbózott, a valóság elviselése helyett súlyosan techfüggő szerelmével azért róják az utcákat, hogy még több hatalomhoz juttassák a már így is szinte mindent uraló főgengsztert. Ám amikor következő megbízásuk Tokióba szólítja őket, Debbie esélyt lát arra, hogy végre kiszálljanak a technológia hatása alól. Tokióról ugyanis az a hír terjed, hogy megszabadult a digitális világtól és visszatért a természet közelébe. Még ha ez nehezen is elképzelhető „a halál csak egy pontszám” városában.

 

Furcsa, egyben örömteli érzés látni, hogy magyarul már nemcsak régóta kultikus státuszban lévő képregények jelenhetnek meg, de olyan címek is, amiknek még nem volt idejük annyira elismertté válniuk. Sőt, olyanok is, amiket már volt lehetőségem az eredeti kiadáskor követnem: 2015 őszén, amikor a Tokyo Ghost elkezdett kijönni az Image Comics égisze alatt, pont belefutottam Rick Remender új sorozatába – hogy aztán egy füzet után ne adjak neki több esélyt. Hogy ez mekkora hibának bizonyult, az csak most, a hazai kiadás után vált egyértelművé, ugyanis nagyon sokat veszítettem volna, ha teljesen lemondok erről a kötetről.

 

A Tokyo Ghost igazi ereje olyan irányból jön, amire az első szám után még nem annyira számítottam: az érzelmekből. Pedig már a felszín is pusztítóan szórakoztató – iszonyú sebességgel pörög a szédült cselekmény, minden oldalra jut valami vicces és közben nagyon is riasztó cyberpunkos apróság, a brutális akciójelenetek eltúlzottságukban is ütnek. Rick Remender nem veszi félvállról a figyelem megtartását, folyamatosan adagolja az adrenalint, a kemény beszólások (Varró Attila fordítása sok dicséretet érdemel) és az egészen szatirikus pillanatok (a kedvencem az, amikor a főgonoszunk a digitálisan felélesztett Hitlerrel, bin Ládennel és más diktátorokkal kocsiversenyezve beszéli meg a világuralmi tervét) tökéletes egyensúlyban vannak ahhoz, hogy egy lendülettel olvassuk végig a képregényt.

 

Ám minden szamurájkardos leszámolásra jut egy érzelmileg olyan sűrű jelenet, hogy percekre pihentetnünk kell az olvasást. Debbie és Teddy szerelme minden fájdalmával, minden lemondásával és reményével egyszerűen eluralja az oldalakat. Mesélhetnék arról, hogy milyen izgalmasan beszél Remender a technológia és a természet viszonyáról a mi életünkben, de ami a Tokyo Ghostot igazán emlékezetessé teszi, az szerintem sokkal inkább azokban az apró, néma pillanatokban rejtőzik, amikor Debbie és Teddy a káosz közepén is egymásra talál. Amikor az olvasó számára is nyilvánvalóvá válik az összetartozásuk, amikor egy-egy észrevétlen másodpercre mintha kitartásuknak, harcuknak lenne értelme, amikor szerelmük minden őrültség ellenére is fontosabb számukra minden másnál. Ellentmondásosságában és nehézségében is gyönyörűen jeleníti meg Remender ezt a kapcsolatot, ráadásul nagyszerűen egybefonódik a társadalomkritikai mondanivalóval.

 

Persze arról, hogy még véletlenül se tudj gyorsan végigszaladni a képregényen, a hihetetlenül látványos rajzok is gondoskodnak. Sean Murphy szögletes, részletgazdag, keleties vonásokat hordó stílusát én eddig is szerettem; nagyon jó olyan minőségben nézni képeit, amit megérdemelnek. Matt Hollingsworth színezővel együtt olyan látványvilágot teremtettek, ahol egy-egy nagyobb panelt tényleg percekig lehet böngészni. Nemcsak az apró részletek (mondjuk egy reklám, egy háttérben megbújó fallikus szimbólum vagy akár csak a növények és épületek) miatt, hanem ahogy megjelenítik a történet különböző helyszíneit, ahogy hangsúlyoznak egy-egy figurát, ahogy dinamizmust adnak a karakterek mozgásának, ahogy elénk tárnak egy magányosabb vagy egy dühösebb pillanatot – már csak ezek miatt is biztos vagyok abban, hogy később elő-előveszem majd ezt a képregényt, akár csak belelapozni.

 

Viszont a köteten szereplő „Csak felnőtteknek!” jelzést tényleg érdemes komolyan venni – aki nem szereti (még a szándékosan eltúlzott, a történet szempontjából lényeges módon sem) a véres erőszakot vagy a kendőzetlen meztelenséget, az mindenképp lapozzon bele, mielőtt nekikezd. Az alkotók a lehető legnyilvánvalóbb, legerősebb hatást kiváltó módon, megalkuvások nélkül fogtak bele a Tokyo Ghostba: itt nincs helye finomkodásnak, ez a történet a maximumra pörgeti a világképét. Ettől lesz egy végtelenül kemény és kreatív, egyben csodálatosan melankolikus és szomorú képregény. Dolgozzunk rajta, hogy világa sose jöjjön el.