Nyomorultak

Hölgyeim és Uraim! Önök szerint lehet joga egy járőrnek az önbíráskodáshoz a rend fenntartása érdekében, amennyiben a hivatali út nem járható?

Azt hihetnénk, hogy ha mi nézőként nem is tudunk feltétlenül könnyű választ adni a kérdésre, amikor az egyenruhások erőszakoskodását személyesen kamerájával rögzítő rendező szerzői művére ülünk be, az ő voksa az egyértelmű nem lesz. Ezzel szemben úgy tűnik, a 2008-as montfermeili eset óta (a Párizstól huszonöt kilométerre található lepattant peremvidék megjelenik Victor Hugónál is) eltelt tizenegy évben az afrikai származású Ladj Ly fejében a nehéz kérdések csak gyarapodtak, ám azoknak megválaszolását a civilizált világra bízza, egyúttal szembesítve azt saját romlottságával. Teszi ezt egy végig feszes, lüktető akciófilm keretein belül, amiben belök a nyomornegyed dzsungelébe, hogy végigsodorjon a félállati sorba kényszerült bevándorlók és lemorzsolódottak egy napján, és aminek mindössze utolsó tizenöt perce tűnik pedagógiai indokoltságával együtt is némileg hozzátoldottnak.

Mint ahogy nem az a kényszeredett olvasztótégely panelkultúrája, a folyamatos feszültségben élők egymásnak horzsolódásából fakadó erkölcsi dilemmákra adható feleletek sem fekete-fehérek, melynek érzékeltetését kiélezett döntési helyzetek sorával vesszük végig. Ezeknek elsődleges elszenvedője Stephane, a vidéki rendőr, aki lényegében a normalitás fejkapkodó megtestesítője, vagyis a moziszékének biztonságából szemlélődő kivételezetteknek a cselekménybe helyezett kivetülése – legalábbis értelmezésemben. A kétfős civilruhás őrjárathoz csatlakozó férfi rosszabb helyen és időben nem is lehetne: a rangidős Chris rasszizmusával csak a szexizmusa vetekszik, a muszlim Gwanda pedig sunnyogó kiterjesztéseként zaklatja vele együtt az utcakölyköket, meg aki még az útjukba kerül. Erőt mutatnak, az igaz, de hozzáállásuk olyan távol van az asszertív mediálástól, mint Montfermeil a Champs-Élysées-től. Nem is várat magára hosszan Stephane soron következő dilemmája, amin osztozni kényszerülünk vele:

Vajon fontosabb-e kórházba juttatni egy sérült fiút, mint megakadályozni egy esetleges bandaháborút?

A tét ugyanis hirtelen megugrik: a városba érkező roma cirkuszi társulat kölyökoroszlánját valaki meglovasítja, amire ők meglehetős vehemenciával reagálnak; mivel a lopással a fekete polgármestert és annak köreit gyanúsítják, az etnikai alapú vérengzés fenyegetése hatékony fellépést kíván. Nem meglepő módon a zsarukommandó félelemre épülő reputációja nem feltétlenül serkenti a kooperációt, amitől azok egyre kapkodósabban, idegesebben, majd ennek számukra logikus következményeként erőszakosabban operálnak, és a hely belső logikáját, törvényeit legfeljebb kapisgáló újdonsült társuk nagyjából annyira tűnik kompetensnek a lehiggasztásukban, mint Bruce Willis az „utálom a feketéket” transzparenssel Harlemben a Die Hard harmadik részében – csak míg a(z akkor még csak) kopaszodó akcióhős a feketék helyett kicsit más szóval élt a ráerőltetett táblán, a vidéki francia rendőr szóhoz sem jut a káoszban. És amikor a Nyomorultak nekünk szegezi a mindent vivő, végső kérdését, vélhetőleg már nagyon mi sem:

Ön kit ítélne halálra: egy családapát vagy egy gyereket?

Ha a kedves olvasó megengedi, az első (elismerten hipokrita, de talán nem egyedüliként felvállalható) reakcióm az afölötti megkönnyebbülés volt, hogy a félredobottak, nincstelenek, kvázi-gettókig semmivel elvergődő bevándorlók sorsának teljes problémaköre meglehetősen távolinak tűnik a saját körülményeimtől. A második: oké, de vajon meddig? Végeredményben kinek a felelőssége elsimítani a mindenkori társadalom egyenlőtlenségeit? Ostoba kérdés, tudom, de jelen esetben jogosnak tűnik, ugyanis utószavában Hugo szavait idézve Ly mintha a „rendszer” tervezőire vagy legalábbis a hatalom képviselőire mutatna, akik karbantartják az emberi lelket alantassá forgácsoló gépezetet. Ahogy a lámpák felgyúltak, felmentetten ülünk tehát mi is, ártatlan szemlélők. Nagyon ok-okozatinak, mechanikusnak kellene tartanom életet, hogy elfogadjam ezt a feloldozást, de az üzenetet azt hiszem, megértettem.