Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 2.

Az eredeti Sandman sorozat gyűjteményes kiadása négy vaskos kötetet tett ki, melyekből cikkem tárgya a második. Ahogy az első esetében is, a Fumax ismét két változatban adta ki, a gyönyörű keményfedelesben és a limitált verzióban, mely bőrkötéses, és tartalmaz némi plusz extrát, ami az amúgy szintén bónuszokkal felszerelt „szimpla” változatban nincs ott. És míg Az álmok fejedelme-gyűjtemény első részében olvasható történetek már megjelentek korábban magyarul, a kettesben csupán a nyitó Párák évszaka ilyen, a többi most olvasható először a mi nyelvünkön. Míg a korábban kiadottakat Totth Benedek fordította, az újabbakat Limpár Ildikó – mindketten kiváló munkát végeztek.

Az itt összegyűjtött fejezetek eredetileg a ’90-es évek elején jelentek meg, s így, közel három évtized elteltével nyilván más olvasatuk van, legalábbis részben. Ám hatásuk mit sem csökkent. Nem szeretnék mélyen belebonyolódni annak megfejtésébe, hogy mi ez az ájult rajongás, amivel sokan a Sandmanhez állunk, mert azt gondolom, személyiségfüggő, hogy kit talál el ez a képregény. De itt van pár lehetséges ok:

Az itt-ott még ebben a kötetben is felbukkanó DC-utalások ellenére sincs sok köze a szuperhősös képregényekhez, mégis veszettül izgalmas tud lenni – csak máshogy. Neil Gaiman, a történetek írója zseniálisan szőtte össze a legkülönfélébb szálakat, melyekhez sokat-sokat merített mindenféle mítoszokból, legendákból, jól ismert vagy obskúrus mesékből, népmesékből. Az is nagy erénye a sorozatnak, bár ez nyilván csak hosszú távon derül ki, hogy elképesztő hálót sző önnön magára tett utalásokból. Ahogy összeköti a korábbi részek egy-egy momentumát, szereplőjét egy újabbal (és ahogy aztán egy s más Gaiman későbbi munkáiban visszhangzik), az egészen elképesztő, és rengeteg izgalmas agymunkát ad az olvasónak (aki jobban teszi, ha az intuíciójára is hallgat). De hazudnék, ha azt mondanám, hogy megfeszített figyelem és folytonos visszaolvasgatás nélkül ne lenne ugyanúgy élvezhető a Sandman-sorozat. Minden egyes epizódja önmagában is kerek egész, és különleges élmény, amint jelen, igen szerteágazó és színes kötet is bizonyítja.

A Párák évszakában Morpheus, az álomúr egy családi találkozót követően visszatér a Pokolba, ahol meglepő fordulat várja. Mint sokan emlékeznek, egy korábbi részben Álom magára haragította Lucifert, így minden rosszra fel van készülve, arra, ami történik, mégsem. Túl azon, hogy ez a rész valamelyest előrevetítette az Amerikai isteneket, Gaiman legnagyobb regényét, van benne egy iskolás szál is, ami önmagában is külön történet. Ahogy azt Gaimantől eddigre már megszokhattuk.

A következő három epizódban Gaiman a történelmi képregény terepére tesz kirándulást. Persze, hogy a maga módján, beleszőve Morpheust is. Mesél a francia forradalomról és Augustus császárról, és egy másikról, aki sokkal később él egy másik helyen (és aki Christopher Moore egyes regényeiben is felbukkan, megint másképp). Szeretem ezeket a különálló, mégis plusz információmorzsákat, puzzle-darabokat hordozó kis gyöngyszemeket.

Az Egy/mást játszva nagyobb lélegzetű rész, szintén utalásokkal (például a Babaházra), és amellett, hogy egyik vonalán olyan, mint egy horrorba hajló Óz-átirat, a másik vonala nagyon is aktuális volt a maga idejében – és ez sem változott, bár az talán igen, hogy a leszbikus ill. transzvesztita szereplők már nem okoznak akkora megrökönyödést, mint az eredeti megjelenéskor. Megtekert, döbbenetes sztori ez is.

S végül kapunk két újabb különálló epizódot, majd még egyet extraként, egy Álomgalériát, plusz a 23. szám (A Párák évszaka egyik fejezetének) forgatókönyvét, mely képregényszerzőknek és –rajzolóknak remek tananyag.

A Sandman-sorozat egyik jellegzetessége, hogy folyton változtak a rajzolói. Emiatt a vizuális oldala elég vegyes, illetve nem kimondottan ez az, amiért a Sandman hivatkozási alap lett. Ennek így kellett lennie, hiszen Morpheus alakja folyton váltakozik (akárcsak nevei a különféle korokban és népek között), és a számos idősíkon és több különféle világban játszódó cselekmény is igényli a rajzolói változatosságot, nem szólva arról, hogy nincs két ugyanolyan álom. Ezen belül persze vannak egészen kimagasló darabok (mint a bónuszként bekerült A szerelem virágai – Vágy története, John Bolton festményszerű illusztrációival), de a Sandman képi világából maga Álom a legemlékezetesebb – s persze Végtelen testvérei, kezdve Halállal.

Tudom, hogy kisebb vagyon megvenni a teljes sorozatot, de ha valaha is lenyűgözött a fantasztikus irodalom, netán az összetettebb képregények, akkor a Sandmanre szükséged van.