Főkép

A jövő zenéje már itt van és valójában el is múlt. Ligeti György 1967-ben bemutatott csellóversenye Perényi Miklós (cselló) és a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) előadásában mégis roppant friss és konkrét, itt és most válik aktuálissá. A két tételből álló mű középpontjában a cselló áll és Perényi dinamikus vonó- és szólamjátéka mint egy vezérfonal tárja fel a zene cselekményét. Képekben hallgatjuk a muzsikát, annak minden izgalmával és szomorúságával. És a kompozíció egy pillanatra sem engedi el a figyelmet, Rácz Zoltán karmester pedig tökéletes vonalvezetéssel instruálja a zenekart. A mű végén szinte döbbent csend, Perényi és Rácz hosszasan tekint egymásra, majd a leengedett vonó jelzi, hogy ahogyan a nézőtéren, úgy a művészekben is eltelt az utolsó hangtól annyi idő, ami beállította a hangtalan teret – itt és most ennek a darabnak vége.

 

Mint ahogyan az eddig ismert világunknak is. Nehéz bűntudat nélkül egy koncertélményről írni olyan drámai hírek tükrében, mint amilyeneket Olaszországból és számos más helyről kapunk. Persze rendkívül fontos, hogy megőrizzük higgadtságunk, és talán ahogyan Ligeti fiának, Lukas Ligetinek a „Surroundedness" c. kompozíciójának kezdeti, inkább motívumokkal terhelt, mintsem vezérelt muzsikájából összeáll az élő, organikus rend, úgy némi szerencsével a járvány csökkenésével is így érezünk majd hamarosan.

 

A szünet után egy egészen friss Steve Reich darab, a „Pulse" hangzik el, amelyet először 2016 november elsején, a New York-i Carnegie Hall-ban mutatott be a David Robertson által vezetett ICE együttes. A darab Vlagyimir Martynov muzsikájátra emlékeztet, bár annál mind szerkezetileg, mind instrumentálisan összetettebb – a basszusgitár (ezen a koncerten Martos Atilla játékával) erősítésre szoruló hangzása egy rendkívül szubtilis ellenpontot nyújt az akusztikus zenekarnak, a zongora (Mali Emese) ön-azonos lüktetése pedig annyira jellemzően Reich-i, amivel a darab tökéletesen beazonosítható, de nem vesz el semmit az idős kor nyújtotta zenei képzelet romantikájából.

 

Eötvös Péter „da capo", a kezdettől cimbalomra és egy tizenhat hangszeres előadóból álló kamaraegyüttesre komponált, kifejezetten Lukács Miklósnak írt darabja pedig egy ritmus-csokor. Ahogyan Várkonyi Tamás rendkívül részlet és információ gazdag kísérőfüzetéből megtudjuk, Eötvös Péter Mozart fiókban maradt vázlataiból felhasznált témaötletekből bontja ki a darab kilenc szakasz mindegyikét. A kompozíció zsenialitása élőben, első hallásra a cimbalom és az ütőhangszerek közti párbeszédben rejlik: Kurcsák István ütőhangszeres és Lukács Miklós cimbalmos úgy felesel egymással, hogy közben át kell, hogy játsszák a vonósok és fúvósok köztük lévő szövetét, amelyet a nagybőgő (Kaszás Károly) és a cselló (Szabó Péter) még tovább komplikál, amikor nem vonóval, hanem a kezükkel érintik hangszereiket. Merthogy az egész darab kulcsa mintha a közvetett és közvetlen hangszeres érintések dinamikájában és ritmikájában rejlene, miközben a lágy motívumokban kerengünk, hogy ezt a forgást közvetlenül erősítse fel Mozart egy keringő ötlete a szerzeményt záró kadenciában.

 

Felemelő élmény volt, mint ahogyan látni az erkélyen Perényi Miklóst Kurtág Györggyel beszélgetni a koncert végeztével, aki mind a magyar zene, mind pedig Gőz László és barátai házának egyik legfontosabb lakója.

 

 

Előadók:

Lukács Miklós – cimbalom

Perényi Miklós – cselló

Budapesti Fesztiválzenekar

Vezényel: Rácz Zoltán

 

Műsor:


Ligeti György: Csellóverseny
Lukas Ligeti: Surroundedness
*****
Steve Reich: Pulse
Eötvös Péter: Da Capo